A magyarországi antiszemitizmusról
Tézisek
A rövidség kedvéért összefoglalom a téziseimet, Elek István ihletésére.
1. tézis: A magyar pártok nem működnek jól, nincsenek profi politikusok a világos profilú pártokban, ahol viszont profi politikusok vannak, ott nem világos a párt profilja.
2. tézis: A politikai pártok szívesen rajzolják ki a saját profilukat ellenségképekre hivatkozva.
3. tézis: Nekik ezért jó, ha gyanakodva nézzük egymást.
4. tézis: Nekünk viszont rossz.
5. tézis: A magyarországi antiszemitizmusnak és a rá adott reakcióknak az a magyarázata, hogy a pártok profiljuk kirajzolásához használták fel.
Következtetés: Ezért Elek István elemzésével, miszerint „kisebbség” és „többség” viszonya volna a magyarországi antiszemitizmus értelme, ennek megfelelően egyáltalán nem értek egyet.
1. Előzetes megjegyzések: erkölcs és megértés
Előadásomban egy funkcionalista magyarázatot szeretnék felvázolni a rendszerváltás utáni magyarországi antiszemitizmus gyökereiről és működéséről. Amellett szeretnék érvelni, hogy a magyarországi antiszemitizmust nem pusztán jobban megérthetjük egy funkcionalista gondolatmenet segítségével, de az antiszemitizmus elleni fellépés is értelmetlen és hatástalan, míg az antiszemitizmus kérdésével szembesülők nem tudnak vagy akarnak szembesülni a funkcionalista magyarázattal. Hogy Ludwig Wittgenstein metaforáját vegyem kölcsön, azt szeretném állítani, hogy a funkcionalista magyarázat az a létra, amelynek segítségére szükségünk van, hogy egy helyzetből átlépjünk egy másikba: azután nyugodtan el is dobhatjuk.
Bármilyen viszafogottak is ezek a mondatok – legalábbis annak szántam őket --, tanúskodnak a magyarországi antiszemitizmussal kapcsolatos beszéd legfontosabb dilemmájáról. Vajon résztvevőként vagy tudósként beszélek? Kivonhatom-e magam – legyen bármilyen kifogástalan az érvelésem – az állásfoglalás erkölcsi parancsának hatálya alól? Mit csinál a politikai gondolkodó: cselekszik, manipulál vagy megért?
A funkcionalista magyarázat eszköz ahhoz, hogy megszabaduljunk egy rossz helyzetből, egy anakronizmus gödréből, ahol erkölcsi lámpásunkkal csak a gödör falait világíthatjuk be. Ezzel világosan állást is foglaltam: úgy gondolom, hogy az erkölcsi állásfoglalások és az értékválasztások – például az az érték, hogy mindenki maga választhatja meg az identitását, vagy az, hogy igazságtalan dolog bárkit a származása miatt megbélyegezni vagy kritizálni, vagy az, hogy a politika értelme és célja az egy politikai közösségbe tartozó emberek közös ügyeinek és életük kereteinek alakítása és karbantartása -- időtlenek, mindig igazak. A funkcionalista magyarázat ehhez képest helyzethez és időhöz kötött, korlátozott instrumentum, nem egy jelenség értékelése, hanem egy probléma magyarázata.
2. Mi az antiszemitizmus?
Nem beszélhetünk antiszemitizmusról csak úgy – meg kell mondanunk, hogy úgy gondoljuk-e, van valamilyen esszenciális, lényegi antiszemitizmus, amely hosszú történeti időn át változatlanul jelen van egy régióban, országban vagy kultúrában, vagy többféle, történeti időszakonként, társadalmi csoportonként és kontextusonként eltérő antiszemitizmussal számolunk.
Előadásom érvelése szerint nincs esszenciális antiszemitizmus; az antiszemitizmus történeti örökség, egy klisékkel, szimbólumokkal és félelmekkel telített nyelv, amelyet különféle csoportok különféle helyzetekben a maguk céljainak megfelelően igyekeznek használni.
Az antiszemitizmust (és minden más eszmetörténeti jelenséget, vagyis időben elhelyezhető gondolatot) olyan félig üres fogalomnak látom tehát – a kanti értelemben véve a szót --, amely történetileg öröklődik a kultúrában. Az antiszemitizmus olyan nyelv, amely tagolja valóságunkat, a nagyobb nyilvánosság részét alkotó, tehát interszubjektív sémaként szolgál, de tapasztalati tartalmát – jelentését, értelmét -- időben és társadalmi csoportonként, vagy akár egyénenként, más valóságdarab adja.
A magyar antiszemitizmus „szemléleti tartalma” felfogásom szerint jelenleg átalakulóban van. Egy fogalomkészlet, amely két rivális elitcsoport küzdelmét jelenítette meg és szolgálta, ma az átalakuló politikai erőtérben új tartalmakat kap, többfélét, időnként ellentmondásos jelentéseket, amelyek még nem rögzültek. Az antiszemitizmus ma Magyarországon jelenthet keresztény középosztályi szolidaritást, baloldal-ellenességet, értelmiség-ellenességet vagy értelmiségi sértettséget, esetleg értelmiségi öndefiníciót, jelentheti a kapitalizmustól és a piactól való félelmet, megjelenítheti a kiszolgáltatottság feletti dühöt, a globalizálódó világban átélt leszakadás-érzést, a marginalizálódástól való félelmet, jelenthet modernizáció-ellenességet, magyar nemzeti érzést vagy revizionizmust, folklorisztikus antiszemitizmust és elitellenességet, valamint egyházi antijudeizmust, de személyes ambíciót is – ugyanazok a klisék és szövegelemek más-más szolidaritásra, érzelmi közösségre alapoznak más-más közegben vagy társadalmi csoportban, esetleg helyzetben.
A funkcionális struktúrák felismerése – hogy mire használjuk az örökölt fogalmakat – gondos kontextus-elemzést követel. Szükségessé teszi, hogy „beszédaktusként” értelmezzük az antiszemita megnyilvánulásokat, valamint az antiszemitizmus témájához kapcsolódó megnyilvánulásokat, felismerjük, mit „tesznek”, mint cselekvő szavak, hogyan kívánják alakítani a valóságunkat, milyen szolidaritásokat és lojalitásokat, félelmeket és érzelmeket, kívánnak megjeleníteni, felidézni és megerősíteni, milyen érdekeket szolgálnak, milyen identitásokat és szerepeket fejeznek ki. Ha így vizsgáljuk a magyar antiszemitizmus jelenségeit, látni fogjuk, hogy egyes kifejezetten antiszemita jellegű klisék és más ellenségképet használó szövegek ugyanazon csoportba tartoznak – ugyanazt „csinálják”, ugyanazon érdekeket, érzelmeket, gondolatokat fejezik ki, ugyanazon szolidaritásokat erősítik meg --, míg más antiszemita megnyilvánulásokat máshová kell sorolnunk „funkciójukat” tekintve.
Úgy gondolom, hogy a magyar közbeszéd erőterében az utóbbi 20 évben használatba került antiszemita klisék következtében s az antiszemitizmus csoportképző elemmé lett, de ez történeti véletlenek során alakult így. A mai magyar antiszemitizmus létezik, de nem szükségszerűen létezik. A csoportszolidaritások, amelyeket megalapoz, valójában nem vallási, származási vagy etnikai jellegűek, a tartalmuk inkább kulturális, mint politikai. A társadalmi törések, amelyek megjelenítésére a mai antiszemitizmus szolgál, más módon is kifejezhetők, és egy viszonylag rövid történeti pillanat – a rendszerváltást megelőző és követő évek – termékei. Az igazi erkölcsi kérdés ezért szerintem nem az, hogy van-e antiszemitizmus Magyarországon, és mi a teendő vele, hanem az, hogy lesz-e. A kérdés számomra az, hogyan lehet megakadályozni, hogy egy anakronisztikus osztóvonal újra valóságossá váljék, s hogy értelmiségi elitcsoportok megfertőzzék a maguk rivalitásával az egész magyar társadalmat, paranoid összeesküvés-elméleteket terjesztve, amelyek banális érdekekben gyökerező valóságtartalmát az utca embere nem láthatja át, miközben valóságmagyarázatukat adoptálja.
Magyarországon tehát szerintem jelenleg nincs jelentős antiszemitizmus, csak antiszemita klisék vannak, amelyek azonban magukban hordozzák annak veszélyét, hogy az öröklött fogalmakból egy „szemléleti tartalommal” feltöltött világnézet alakul ki. Az pedig mindannyiunk józan eszét, valóságérzékelését, civilizációs környezetét és politikai érdekérvényesítő képességét fenyegeti: hamis tudattá fejlődhet, a félelem és gyűlölet kultúrájává, amely akadályozni fogja Magyarország és külön-külön minden egyes magyar ember boldogulását az új világtérben, a globális kultúrában és az Európai Unióban.
3. A mai magyar antiszemitizmus gyökerei
Noha talán érdemes volna visszaugrani időben egészen az osztrák-magyar monarchia idejéig, ha a magyar zsidókérdés történetébe fogunk, én nagyon rövidre szabom itt a magam funkcionalista érvelését. A „mai magyar antiszemitizmus” gyökereit a késői Kádár-korban és a rendszerváltás körüli években keresem, nem a régmúltban.
A késői Kádár-kor sajátossága volt a diktatúra elbizonytalanodása, Kádár meggyengülése, aminek következtében az addigi elitcsoportok kohéziója csökkent: ahogy az elnyomás enyhült, s a pártállam összezavarodott, úgy csökkent annak szükségessége, hogy az ellenzéki értelmiségi csoportok fenntartsák szolidaritásukat.
A szocializmus egyik speciális vonása, hogy erős értelmiségi csoportokat tartott fenn (és el), amelyek – abból eredően, hogy a diktatúra a nyilvánosságban szükségesnek tartotta az ideológiai kontrollt – önmagukat jelentősnek és politikailag potensnek tarthatták, hiszen pontosan ahhoz értettek, hogy ideológiai szinten piszkálják az uralkodó rendszert. Az ellenállás képessége: hatalom. A késői Kádár-korszak értelmisége hozzászokott a felelősség nélküli hatalomhoz, a tisztán ideológiai jellegű hatalomhoz. A döntéshozataltól és a dolgok tényleges befolyásolásának lehetőségétől el voltak tiltva, ugyanakkor a hatalom édes ízét naponta érezhették, amikor szembeszegültek a hatalommal, és ezzel egyenrangú partnernek állították be és érezték magukat.
A hatalom édes íze részegítő, a felelősség és következmények nélküli hatalomé pedig egyenesen tébolyító. De az ideológiai hatalom fenyegetett hatalom: egy másik nyelv, egy másik világlátás puszta megjelenése vagy ténye is zavarja. Az ellenzéki csoportok 1986-os és 1987-es szervezkedéseit, a monori és lakitelki találkozót, a „Társadalmi szerződés” megjelentetését kísérletnek látom arra, hogy a megnyíló hatalmi űrben a két legerősebb és legismertebb értelmiségi elitcsoport lefolytassa egymással a küzdelmet az ideológiai hegemóniáért. A pártállami kontroll enyhülése nyomán az „urbánus” és a „népi” elit összecsapott, az öndefiníciójukhoz és választott hagyományukhoz illő fegyverekkel, részben felmelegítve a két háború közti időszak szólamait – a hagyományőrző, vidéki magyarság, a földközeli, „törzsökös” kultúra és életmód, a harmadikutasság, a nemzeti autarkia egyfelől, illetve másfelől a modernizáció, a teoretikus igényű, univerzális politikai és jogi gondolkodás, az emberi jogi és az elnyomottakkal való szolidaritás témáit.
A kiüresedett, bürokratikus hivatalos baloldaliság helyére tehát kétféle, inkább erkölcsi karizmát építgető, mintsem politikai programot kínáló, tehát két egyformán utopisztikus baloldali ideológia pályázott. A késő-nyolcvanas években ez az összecsapás nem a diktatúra utáni évek irányításáról szólt: meggyőződésem, hogy egy alaposabb szöveg- és helyzetelemzés, amelyet most nem végezhetek el, arra világít rá, hogy a pártállami struktúra ideológiai irányításáért, a rendszer „áthangolásának” jogáért folyt a küzdelem. A rendszerváltás következtében azonban az 1990-es első szabad választáson ezek az elitek küzdhettek meg – a nyolcvanas évek végén nem volt más csoport, amely készen állt arra, hogy új politikai elitet alkítson. Nem meglepő módon ezek a csoportok – a későbbi MDF és a későbbi SZDSZ -- a már kézben tartott fegyvereket használták az egymás ellen vívott küzdelemben.
Helyezzük Csoóri Sándor „Nappali Hold” című esszéjének sokat idézett mondatát ebbe az összefüggésbe (ahogy azt Ungváry Rudolf idézi az ÉS-ben): „...manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánta stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet még nem ácsolhatott soha”. E mondat félelmet fejez ki, hogy egy másik elitcsoport – az urbánus értelmiség, amely nem egyszerűen „a magyar zsidóság”, hanem a magyar szabadelvű zsidóság címkét kapja Csoóritól, utalva arra, hogy egy ideológiailag homogén értelmiségi csoportra gondol --, is harcba indult az ideológiai hegemóniáért folytatott küzdelemben, és esetleg győzhet is. Csoóri őszinte ember, valószínűleg nem gondolt arra, hogy fajelméleti antiszemitizmust hirdessen, de azt sem rejtette véka alá, hogy a rivális ideológiai csoportot “zsidónak” tartja. Hogy az ellentétes nézetet “idegenként” igyekszik lejáratni, az részint az örökölt fogalomkészlet – a népi-urbánus jelmezek – eredménye, részben azonban a népi pozíció gyengeségét mutatja: Csoórinak nincs más érve, nem beszéli a modern politika nyelvét, és igencsak aggódik, hogy a másik, a tágabb kortárs világ idiomáját inkább elsajátító csoport “asszimilálni” fogja az ő potenciális közönségét is.
Vegyük szemügyre most Kurucz Gyula hozzászólását a Csoóri cikke kiváltotta vitához: “Az elmúlt évtizedekben a zsidó származású magyarság szokatlanul nagy tömegben foglalta el a Kádár-korszak tömegtájékoztatásának kulcspozícióit. Mindig vezetként, mindig kioktatóan, lekezelően, hatalmi pozícióból. Legtöbbjük származásáról mit sem tudtak “fogyasztóik”… Olyanok erőszakolják rank – és erőszakolják most is – ezt a últfejeltést, akik kisebbségi komplexusaikból adódóan, csak mondják, de nem érzik sajátjuknak ezt a nagy családot, a nemzetet. Szellemben, lélekben minduntalan elkóborolnak, mintha az Isten azzal verte volna meg őket, hogy egész életükben vándoroljanak, és azt hiszik, hogy önmagukat, önnön emberi jelenségüket megtalálhatják, ha csak szóban eresztenek gyökeret ott, ahol születtek”.
Indulatos mondatok, az antiszemita klisék igen feltűnőek bennük, a másiktól való félelem és a másik utálata fajelméletként, származási kérdésként jelenik meg, ráadásul a manipuláció vádjával párosul. De ha összehasonlítjuk Csoóri és Kurucz mondatait, ennél fontosabb különbségnek tűnik, hogy más-más csoportról beszélnek. Csoóri az urbánus értelmiségről: liberális értelmiségiekről, akik ideológiailag terjeszkednek, a maguk képére kívánják formálni a magyar államot. Ez a késő nyolcvanas évek és a rendszerváltás éveinek igen pontos ábrázolása. Kurucz viszont nem beszél eszméről, sem vállalt identitásról, s nem a politikai színtéren vezető szerepre törekvő értelmiségre utal, hanem azokra, akiket Kovács Zoltán halhatatlan kifejezésével “sajtómunkásnak” szoktunk nevezni, s akik körében felülreprezentáltak – magyarországi számarányukhoz viszonyítva – a zsidó származású, de teljesen asszimilálódott és határozott identitással vagy nézetrendszerrel nem rendelkező emberek, akik közösségét – tökéletesen érthetően és jogosan --- az teremtette meg, hogy Csoóri szájából elhangzott egy antiszemita vagy legjobb indulattal is antiszemitának hallható kifejezés.
Kurucz idézett mondataiban feltételezi, hogy másoknak hatalma van, ezek a mások összetartanak, és őt és a hozzá hasonlókat nem engedik érvényesülni, pozícióhoz jutni – egyszóval, a két háború közti antiszemitizmus klasszikus témáit jeleníti meg. A népi pozíció helyére egy antiszemita pozíció került, egyetlen vitán belül, méghozzá úgy, hogy ezt a vita hevében a legtöbb vitatkozó észre sem veszi, mivel a vita menetét nem az határozza meg, hogy mit kívánnak képviselni a népiek, hanem az, hogy ők gyengének érzik magukat, és ezért egy korábban már bevált, de övön aluli technikával, „származási” alapon támadják a rivális értelmiségi csoportot.
Ezzel a két idézettel szerettem volna szemléltetni, hogyan indult a lavina, amely a mai, hiszterizált hangulathoz vezetett.
Ugranék egy nagyot az időben, mert nincs itt idő arra, hogy részletesen foglalkozzunk minden váddal és viszontváddal. A vita logikájából eredően létrejött a Charta, a Charta logikájából eredően az SZDSZ koalícióra lépett az MSZP-vel, s kialakult egy olyan politikai osztottság, amelyből jórészt eltűntek ugyan az eredeti versenyző érdekcsoportok pártjai, de megmaradt a nyelv, a fogalomkészlet, amely az eredeti politikai törés kifejezésére szolgált. Az eredeti ideológusok megtalálják új helyüket az új erőtérben, adott esetben egy másik pártban.
A legújabb magyar antiszemitizmus történetében mindeddig nincs semmi különös, olyan kulturális zárvány felszínre bukkanása volt, amelynek pályája akár le is zárulhatott volna az MDF széthullásával és az SZDSZ eljelentéktelenedésével. Nem ez történt azonban. Az új politikai erőtérben, amelyben a baloldalt a Charta definiálta, megjelent a Fidesz, amely be kívánta gyűjteni az MDF szavazatait és definiálni kívánta magát az SZDSZ-szel, a generációs okokból a médiában jobban beágyazott, magát szintén liberálisnak nevező párttal szemben. Az utóbbihoz saját értelmiségre volt szükség, amely világosan elhatárolódik az SZDSZ-től. Az előbbihez pedig a keresztény középosztály megnyerésére, amely a legszilárdabb támasz lehetett az MSZP-vel szembeni ideológiai pozíció definiálásában.
A legszimplább funkcionális szembenállásra egyszerűsítve a képletet, nem nehéz megérteni, miért volt jól használható ebben a folyamatban az amúgy a Fidesz-vezérkar által megvetett népiek antiszemitizmusa. Az antiszemita klisék lebegtetésével a Charta által definiált baloldal „antifasizmusa” az egykori hivatalos pártállami antifasizmusnak volt megfeleltethető, amely a keresztény középosztály megalázásának vagy szimbolikus megsemmisítésének egyik eszköze volt. Az új értelmiséget viszont létre lehetett hozni, illetve ki lehetett elégíteni a „zsidók” (ahol is „zsidón” bárkit lehet érteni a szembenálló oldalról, származásra való tekintet nélkül) médiabeli és kulturális pozícióinak odaígérésével. Az ideológiai hegemóniájért folytatott harc fogalomkészletét tehát a jobboldalon klientúraépítésre alkalmazták, aminek másodlagos, de még pregnánsabb, hatása az volt, hogy a baloldalon új és még szilárdabb szövetséget hoztak létre, amely immáron az egzisztenciális fenyegetettségen és az erkölcsi undoron is alapult.
Ebben az összefüggésben érdemes elemezni a kiváló jogtudós Pokol Béla publicisztikáit, aki 1994 és 1996 között cikksorozatot, majd könyvet szentelt a „médiahatalom” elméletének. Pokol, akitől amúgy a népi baloldaliság minden más vonása nagyon távol áll, mert maximálisan piacpárti, modernizáció-párti és a társadalomtudomány nyelvét beszéli, amely népi fülekben „kozmopolita” nyelvnek minősül, a „médiahatalom” megtörésében látta a jobboldal felemelkedésének feltételét.
„Közép-Kelet-Európa főváros központú országaiban a sajtótól, illetve szélesebben a tömegkommunikációs szférától függés foka nagy mértékben felerősödik. Az ország közvéleményét meghatározó tömegmédiumok centralizáltan helyezkednek el, és a indennapi személyes érintkezések összefonódó csoporttá alakítják az újságíró-társadalmat. Magyarországon mindenképpen ez a helyzet állt elő az elmúlt években. Amennyiben az összefonódó újságíró (riporter, szerkesztő, stb.) köröket nem sikerül semlegesíteni a politizálástl, a politikusok feje felett monolit tömbként tudják meghatározni a „köz” véleményét. Nincs információnk arról, miként alakult a helyzet a többi volt szocialista országban. Az itthoni állapotokat ismerve is elmondhatjuk, hogy nálunk a többpártrendszer létrejöttével együtt sajnálatos módon nem épült ki a plurális, alulról felfelé irányuló közvélemény, hanem a Pártközpont adminisztratív monopóliumának utódaként a politikailag egy irányban elkötelezett, fővárosi újságíró (riporter, szerkesztő stb) körök véleményei jelennek meg a „köz” véleményeiként. Ez a „médiahatalom” jelensége, melyet az utóbbi időben többen elemeztek. Nyomasztó súlyáról igazán csak az tud képet alkotni, aki a 80-as években is szembenállt az egypárti hatalommal és most is úgy alakkult a politikai felfogása, hogy kívül maradt a médiahatalom sáncain”. (A nyelvpolitikai küzdőtér, Magyar Nemzet, 1995 január 7.).
„A magyar tömegmédiumok nagy részének politikai elkötelezettsége a szabaddemokraták markáns túlsúlyát hozta létre. Ebben a helyzetben nagy mértékben felértékelődtek a napi politikai célzatú nyelvpolitikai küzdelmek. Az 1990-94 között kormányon levő MDF politikai diszkreditálásához alaposan hozzájárultak ilyen manőverek, például egykori alelnökük, Csurka István szélsőjobboldalinak nevezésével. Ugyanez történt, amikor a Fidesszel is feszültté vált a szabaddemokraták viszonya – egyik legkonzekvensebb szabaddemokrata-ellenes pártvezérük is megkapta a szélsőjobboldali nevet. (...) Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a 80-as évek vitáiban öntudatlanul leszűkítettük a demokratikus berendezkedés mibenlétét a többpártrendszerre. Ha ezt elérjük és van sajtószabadság, komolyabb mértékben már ne jöhet létre a társadalom legigázása – gondoltuk. A sajtószabadságot pedig úgy értettük, mint a kormánytól és a politikai hatalomtól való függetlenséget, és fel sem merült, hogy enél még rosszabb, ha egyetlen politikai erőként működő újságírócsoport tudja megszerezni az uralmat a sajtó és a többi média felett. Az elmúlt években már nyilvánvalóvá vált, hogy a centralizált magyar tömegmédiumok alig néhányszáz kulcspozíciója át tudja venni a korábbi Pártközpont irányítását, különösen ha az pénzt és a bankokat irányító pozíciók birtokosai is ugyanahhoz a politikai erőcsoporthoz tartoznak. A mai végeredmény pedig vizsgált tárgyunk szempontjából az, hogy újra eltorzult ideológiai küzdelmek találhatók nálunk, csak most nem rendőrileg alátámasztott propagandáról, hanem a médiaértelmiség által művet, érvelés nélküli nyelvpolitikai manipulációról van szó.” (Ideológia és nyelvpolitika, 1995. szeptember 16., Új Magyarország).
A két idézett részlet nem fedi le teljes mértékben Pokol Béla elméletét a médiahatalomról, és nem is célom az itt, hogy – az egyébként nagyon is érdekes és sok lényeges és helytálló, ugyanakkor sok paranoid elemet is tartalmazó – elméletet vesézzem ki. Pokol szövege azonban maga is példája a nyelvpolitikai manipulációnak, amelynek brilliáns leírását adja. A fenti szövegrészek érdekessége abban rejlik, hogy noha Pokol – az általam ismert szövegeiben – soha nem hivatkozik származásra, az általa leírt folyamat pontosan azonos a Csoóri és Kurucz által leírt folyamatokkal, csak a pre-politikai „szabadelvű zsidók” vagy a primitív „zsidó származásúak” kifejezés helyett az ellenségként szolgáló csoportot az SZDSZ értelmiségi és médiabeli támogatóiként írja le.
Azért is igen érdekes a fenti két szövegrész, mivel világosan mutatja a Charta-definíció kínálta lehetőségeket, amelyeket a jobboldal igyekezett minél jobban kihasználni: az SZDSZ Pokol szövegében hol független párt, amely uralomra tör, hol a baloldal valamiféle ideológiai szerve, amely „a pártközponttal” egységben működik. Emlékeznünk kell rá, hogy az „összenő, ami összetartozik”-fordulat, Orbán Viktor kísérlete arra, hogy az SZDSZ és az MSZP közti különbséget elmossa, későbbről ered, és nyilvánvalóan sokat köszönhet Pokol (és a többi, jobboldalra került értelmiségi) ragyogó paranoiájának. Pokol szövegében ráadásul olyan elemeket is találunk elrejtve, amelyek amúgy Pokol nézeteitől idegenek, de igen alkalmasak arra, hogy az antiszemitizmus révén hozzák közös nevezőre a jobboldal igen eltérő csoportjait. A bankokra és „a pénzre” való utalásra gondolok, amelynek révén ismét sikerül mozgásba hozni és öndefinícióra használni egy antiszemita klisét, a kapitalizmus-ellenességet, noha Pokoltól amúgy a romantikus antikapitalizmus vagy a tőke-ellenesség igen távol áll.
Ha Pokol az új értelmiséget képviseli, Boross Péter egykori miniszterelnök kiváló példája a keresztény középosztály ambícióinak és identitásának. Boross a Magyar Nemzetben a 2002-es választások előtt (bizonnyal találhatnánk régebbi szövegeket is) hatalmas, két részes cikkben írta meg a magyar történelemnek azt a változatát, amely egyetlen ívbe fogja össze Tanácsköztársaságot, a Rákosi-diktatúrát és az új magyar kapitalizmust, egyben a mai MSZP-t és SZDSZ-t, ismét csak a már jól bevált antiszemita fogalomkészlettel operálva, amely szerint a „kommunizmus” és a „kapitalizmus” egyaránt a magyarságtól „idegen”, „zsidó” eszme. Ez a klisé azonban a két háború között még magában foglalt egy mégoly utópikus harmadik utat, míg Boross szövegében pozitív tartalma már nincs: kizárólag az elhatárolódás és az ellenség felmutatása révén ad programot. Soha nem volt világosabb, hogy az antiszemitizmus felhasználása, az antiszemita klisék nyelve voltaképpen a jobboldal szegénységi bizonyítványát állítja ki – a közös jobboldali program hiányára mutat rá.
Az antiszemitizmus témája tehát – funkcionalista szemszögből – arra szolgált az elmúlt tizenöt évben a magyar közbeszédben, hogy valódi politikai egyetértés és ideológiai cement hiányában is egységet hozzon létre a baloldalon is és a jobboldalon is. Zsidókra ehhez természetesen nincs szükség, és arra sem, hogy az antiszemita klisék értelme egységes legyen, zsidó származásúak ellen irányuljon, vagy – az értelmiségi pozíciók viszonylag szűk körű újraelosztásán túl – bármilyen pozitív vagy negatív diszkriminációt kilátásba helyezzen vagy bármilyen szinten tervbe vegyen. A mai magyar antiszemitizmus funkcióját tekintve mindeddig áldozat nélküli antiszemitizmus volt.
4. A mai magyar antiszemitizmus következményei: funkcionalizmusról, erkölcsről és jó ízlésről még egyszer
Vajon van-e azonban valódi áldozat nélküli antiszemitizmus? Mint egy korábbi cikkben igyekeztem kifejteni, az antiszemita kliséknek mindig vannak áldozatai, noha nem szándékolt áldozatok ők: azok a túlélők, illetve másod- és harmadgenerációs holokauszt-identitású emberek, akiket pszichológiailag és érzelmileg megnyomorít a holokauszt borzalmát felidéző beszéd, akik elmagányosodnak emiatt saját hazájukban, akik nem tudják identitásukat megélni vagy megformálni, mert elitküzdelmek és politikai játékok céljára sajátítják ki a történelmüket és mélyen megélt élményeiket.
De tovább is mehetünk ennél. Az egész magyar társadalom sérül, amikor tagolatlan gyűlöletre, valódi politikai tartalom nélküli retorikára építő politikai machinációk áldozata lesz. És sérül a magyar politikai elit is, mivel a tényleges politikai ellentétek és programok nem tudnak megjelenni vagy kibomlani, s mivel a pártok képtelenek kialakítani a maguk jól megfogható ideológiai-retorikai képét.
Sérül a magyar jobboldal, mivel örökösen rákényszerül, hogy az erkölcsi elítélést és a politikai elfogadhatatlanságot mindig maga után vonó kliséket alkalmazzon rövid távú szavazatmaximalizálási és lojalitás-építési céljainak elérése érdekében. Mindaddig nem lesz hatékony, önbizalommal és lendülettel rendelkező magyar jobboldal, amíg az anti-antifasizmus révén próbálja összetartani magát.
De ugyanezt elmondhatjuk a jelenlegi baloldalról, illetve kormányoldalról is: az anti-antiszemitizmus valójában igen gyenge kötelék, mivel a szavazók immunizálódnak, és valós, megfogható és mindennapi életükben is megjelenő fenyegetések vagy atrocitások hiányában nem veszik komolyan a szélsőjobboldali veszélyt.
Mindeközben azonban az antiszemita klisék, a fogalomkészlet, működik a nyelvben, keresi és újra és újra megtalálja a maga, egyre változó szemléleti tartalmát, túl a viszonylag szűk érdekű elitküzdelmek tartalmain. Az antiszemitizmus-mint-Európa-ellenesség, az antiszemitizmus-mint-Amerika-ellenesség, az antiszemitizmus-mint-kapitalizmus-ellenesség, az antiszemitizmus-mint-bevándorlóellenesség hatalmas támogatást kaphat az Uniós csatlakozással, elhomályosíthatja az Unió valódi értelmét és megakadályozhatja a magyar érdekek hatékony érvényesítését Európában. Csakhogy – Pokol Béla érvei ellenére – „a médiahatalom” sem elég ahhoz, hogy a jelenlegi „nyelvpolitikai küzdelmeket” maguk az elitek irányítsák. Az instrumentalizált antiszemitizmus ideje, és a funkcionalista megközelítés ideje is, lejárt, mert Magyarország egy egészen más erőtérben fog működni a jövőben.
A leginkább és legrövidebb távon fenyegető veszély, amely a magyarországi antiszemitizmus történetéből – ahogy én értem e történetet – ered, nem a zsidó származású magyarok ellen elkövetett vagy tervezett diszkrimináció, hanem egy teljes politikai kultúra és egy teljes értelmiségi elit abszolút hitelvesztése, amely sajnálatos módon együtt fog járni a demokratikus intézményekbe és a médiába vetett minden maradvány hit elvesztésével is. Ha a jelenlegi értelmiségi elit egyfelől, és a jelenlegi politikai elit másfelől, nem igazítja fogalomkészletét, vagyis eszközeit, s ha tetszik, fegyvereit, az EU-tag Magyarország realitásához, hanem egy saját küzdelmeinek, szolidaritási csoportjainak és rivalitásának bebetonozására használt fogalomkészlettel operál, éppúgy el fog tűnni, ahogy letűnt az SZDSZ és az MDF kora, de éppúgy ránk hagyja majd mérgezett szavait, ahogy a népi és urbánus elitek tették.
