A választási hadjáratban elhangzó hazugságok, illetve, és még inkább, a ki nem mondott igazságok politikai ára nagyobb lett, mint azt akár én magam is képzeltem, amikor rossz előérzettel arra kértem a pártokat tavaly márciusban, mondanák meg az igazat, mert nehéz lesz ennek hiányában kormányozni. A politikai ár nem egyszerűen a politikai elitből való kiábrándulás, és nem is pusztán a reformpolitika támogatottságának elvesztése. Az a hit forog kockán – ez sokkal komolyabb dolog –, hogy egyáltalán van értelme és tétje a demokratikus politikának. Piacgazdaság és képviseleti demokrácia? Annál csak jobb jöhet!
A kiábrándulás a teljes politikai elitből, egyáltalán, a politikai elitnek még a gondolatából is, érdekes módon nem a hazugság miatt következett be, hanem azért, mert az emberek többsége úgy érzékelte, hogy egyik politikai erőnek sincs adekvát válasza a hazugságra, a hazugság okára és arra, hogyan lehetne legalább egy-két centiméterrel közelebb jutni egy kevésbé hazug demokratikus politikához. Megutáltuk a médiademokráciát (botrány, szenny, hazugság, manipuláció). Megutáltuk a létező kapitalizmust is, mert bizonytalan és zűrzavaros. Szeretnénk, ha felelős vezetőink elmondanák, hogy hogyan lehetne a jelenlegi állapotból valami jobbat, szerethetőbbet kihozni. De nem mondják, mert nem jut eszükbe semmi.
Gyurcsány Ferenc nem tudta kezelni az öszödi beszéd nyomán keletkező morális felháborodást: nem magyarázta el a választóknak, mi megy végbe egy politikusban, amikor a választási kampány PR-stábja ülésezik, és nem kért azonnal és világosan bocsánatot. Pedig az öszödi beszéd szenvedély és cinizmus között állt, és ha nem a cinizmus, hanem a változást és tiszta, világos politikai számvetést követelő szenvedély hangja erősödik fel, akkor ez a botrány akár még jót is tehetett volna a balliberális oldal moráljának.
Orbán Viktor bűneit annyian hánytorgatják, hogy nem sok kedvem van beállni a sorba. Mindenesetre Orbán nem volt sem nagylelkű, sem államférfi: nem tette világossá, hogy a demokratikus politika értelmét és tétjét (ti. bizonyos feltételek fennállása esetén lehet kormányt buktatni, ezen feltételek hiányában a kormánynak joga és kötelessége, hogy kormányozzon) az utcára vonulók, egyébként érthető és részben jogos tiltakozása nem kérdőjelezi meg. A kormány megbuktatásán kívül más céllal egyelőre nem jelentkezett.
Akármilyen érthető is a demokráciából való kiábrándulás, veszélyes, és önbeteljesítő jóslatként működik. A demokratikus politikába vetett bizalom elvesztése radikálisan megnehezíti, hogy az államhoz megrendelőként, a közszolgáltatások fizető felhasználójaként viszonyuljunk. Enélkül viszont a magyar társadalom néhány komolyabb, mondhatni, történelmi léptékű problémája nehezen kezelhető. Például reménytelenné válik, hogy valaha is átalakítsuk az a morális környezetet, amiben élünk. Ez a morális szövet a következő elemekből áll: széteső közszolgáltatások, adókerülés, összeomló társadalombiztosítás, kontraszelektált államigazgatás, korrupció, kéz-kezet-mos taktikák, privát édenek őrző-védőkkel, utánunk az özönvíz és, végezetül, meneküljön, aki tud.
A kérdés az, hogy erről a mélypontról merre tovább. Ha így maradunk, nem filmstúdiók, de szociálpszichológiai műhelyek fognak Magyarországra járni, hogy országnyi méretben tanulmányozhassák a cselekvésképtelen letargiával járó tanult tehetetlenséget. A rosszkedv végül mindig az utcára ömlik? Vagy a pártok hirtelen sugallatot kapnak, és mégis képesek hihető, motiváló és szerethető jövőképeket kínálni híveiknek?
Tamás Gáspár Miklós a HVG április 15-i számában azt írja, a jobboldal uralja a közéletet és az eszmék piacát. És valóban, a „cseréljük le ezt az egészet valami egészen másra”-gondolat, amely egyébként oldalsemleges, sőt eredetét tekintve éppenséggel baloldali vágykép, ma Magyarországon erősebb a jobboldalon, mint a baloldalon. Ami, másképpen fogalmazva, azt jelenti, hogy weimari helyzet van. De a jobboldal szókincse és politikája nem azonos: bármit mondanak is az utcán, egyelőre a Fidesz-MPP nem vetette fel a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia lecserélését valami másra. Nem is erősítette meg elkötelezettségét mellette. Nem mond semmit. Bizonytalanságban tart minket azt illetően, vajon mire szavaznánk, ha rá szavaznánk. Jó szlogenjei vannak, de hihető jövőképe nincs. A május 19-20-i Fidesz-MPP kongresszus ezt az irányvesztettséget erősítette meg Orbán Viktor ígéretével, hogy a kölcsönös felelősségvállalás politikájának elveit „majd” kidolgozzák, vissza nem riadva a tabuk döntögetésétől (talán a népszavazás útján való közvetlen demokrácia bevezetésére gondol?), addig is érjük be azzal a boldogító tudattal, hogy az MSZP rosszabbul áll.
Hogy a baloldal a maga kétségbeejtő identitásválságában nem tud jövőképpel előállni, nem meglepő. Amíg alapvető kérdésekre nincs válasza – például hogy mekkora államot szeretnénk, hogy mit jelent és milyen alapon várható el a szolidaritás és hogy mi a viszonya a piachoz és a globalizációhoz –, addig különösebb eszmék nem várhatók balról. Az MSZP lobbisták gyülekezete, a Gyurcsány-kormány eddigi tevékenysége pedig nem járult hozzá a válaszadáshoz – Gyurcsány a Kádár-korral leszámoló dolgozata későn jött és így is kiforratlan volt. A költségvetési kiigazítás még nem jövőkép, a piacelvűség a kormányzásban nem képviselhető eszme (mert nem kell hozzá kormány, sőt, az csak árt), a siker pedig üres szó a legtöbb ember számára. Arról nem is beszélve, milyen kevéssé népszerű a piacelvűség a rendszerváltást nagy reménnyel kezdő és lecsúszottként végző csoportok körében.
A liberális oldal Magyarországon nem létezik, pontosabban eszméi nincsenek, mert nem is próbál meg dönteni azon két csoport között, amelyeket megszólíthatna. Ha a liberálisnak nevezett értelmiséget képviselné, egy réteg érdekképviseleti pártjaként működhetne, zászlójára tűzve a kultúra, az oktatás és általában a professions megbecsülését, és eközben nyugodtan hivatkozhatna az egyetemes civilizáltság értékeire, bár alighanem le kéne mondania a politikai szabadságjogokról, mert a jobboldal megjelenése az utcán a liberális értelmiségiek jelentős részénél meghaladta a toleranciahatárt. Ha pedig a szabad piac haszonélvezőinek szeretne tetszeni, képviselhetné a gazdasági racionalitás, a meritokrácia és a versenyképesség eszméit, bár le kéne mondania a kultúráról és a professions védelméről. Persze (jó ötlete minden liberálisnak van) az SZDSZ akár vissza is térhetne a kezdetekhez, hogy zászlójára tűzze – kis, de lelkes közönség számára – a felvilágosodás és a nagy liberális gondolkodók értékeit. De ne várjunk sokat; ha Kóka János és Fodor Gábor között nem sikerült dönteni, akkor ez a profiltisztítás eltart még egy darabig.
