A köztéri szobrok sorsa ritkán vidám. A felállításukkor vagy lángoló vita övezi őket, vagy teljes érdektelenség. Az érdektelenebb köztéri szobor tipikusan arra való, hogy a szerelmesek és a turisták le tudjanak ülni a talapzatára, és általában egy elfeledett nagy ember (vagy nagy dolog) emlékezetére készült (a nagy embert vagy dolgot ettől csak még jobban elfelejtik). A politikai közösségből érzelmeket kiváltó emlékművek ezzel szemben többnyire a közös történelemről szólnak, és mivel a közös történelmet mindenki máshogy élte meg és másként érti, ezért végtelen vitákat váltanak ki. Nem csak nálunk: az Egyesült Államokban is óriási viharokat kavart a II. világháború áldozatainak emlékműterve például, hogy a Ground Zero emlékművéről ne is beszéljünk.
Ha az emlék fájó, akkor mindenki magáénak érzi, és a saját szimbólumait szeretné látni a megemlékezés színhelyén. A nyilasszimpatizánsok a turult, a zsidók a dávidcsillagot, a kommunisták a vörös csillagot. (Ironikusan kérdem: Önök szerint van másfajta ember is? Mert ha van, a magyar médiából erről nem értesülhetünk). A feketék egy feketét, a nők egy nőt, a fiatalok fiatalt, az öregek öreget akarnak látni. Mindeddig minden normális, minden a legnagyobb rendben.
Ami a leghatározottabban nincs rendben, az a múlt pártpolitikai gyarmatosítása és a jogállam beáldozása egy újabb jó kis csetepaté oltárán. Hadd legyen még rosszabb azoknak, akik már úgyis szenvednek az országtól! Civilizáltabb országokban ugyanis az emlékezés a családok dolga. Elvégre magyar családok családtagjai haltak meg a szövetséges hatalmak bombázásai idején, vagy éppen egy német golyótól, az ő kedveseiket verték vagy (jobb esetben) lőtték agyon a nyilasok, az ő anyjukat/lányukat erőszakolta meg a dicsőséges orosz hadsereg. Az emlékezés a kisközösség dolga, és a kisközösségnek van joga ítélkeznie afölött, mi elfogadható emlékezési forma.
Minden bizonnyal sokan vannak a 12. kerületben, akiknek semmi bajuk a turulmadárral, és sokan vannak, akiknek bajuk van vele – nem tudok róla, hogy őket bárki megkérdezte volna. Egy amerikai vagy német emlékmű felállítása esetén elképzelhetetlen, hogy a civil társadalmat kihagyják a tervezésből, de ha mégis megesik, hogy civilek csoportjainak nem tetszik egy emlékmű, állítanak mellé még egyet, vagy létrehozzák a saját megemlékezési formáikat, ahogy ez – leghíresebb formájában – a washingtoni vietnámi emlékmű esetében történt. Az emlékmű-pályázatot civil szervezetek és állami szervek közösen írták ki, közösen gyűjtöttek rá pénzt, és meg tudnak állapodni, kik és milyen kritérium alapján bírálják majd el a pályázatot. Aztán a közösség az emlékezés gesztusaival tovább gazdagítja a szobrot. A vietnámi emlékműhöz például – amely egy absztrakt, land-art-szerű meditatív fal -- amerikaiak sokasága zarándokol el évente, és „üzenetet hagynak” ott meghalt szeretteiknek. Az üzenetek sokasága – tárgyak, levelek – ma már külön múzeumban látható.
A magyar emlékmű-állítási kultúra nem jutott el idáig. Egy emlékmű Magyarországon reprezentációs és szereplési lehetőség a polgármesternek vagy a politikai vezetőnek, így aztán Magyarországon az I. világháborús emékművek óta (amelyet a falvak, kisvárosok nagy erőfeszítéssel maguk állítottak) nem sok értelmes, elfogadható, erkölcsileg feddhetetlen emlékmű készült. Az emlékművek többsége a politikai osztály önfényezése, és örök feledésre, pontosabban szerelmesek és turisták általi újrahasznosításra van ítélve, nagyon helyesen.
A Turul-szobor körüli botrány nem lenne botrány, ha két politikai pólus nem gondolta volna alkalmasnak a szobrot arra, hogy legelszántabb híveinek harci kedvét felszítsa. Aki harcban utazik, az ritkán kultúrember, így aztán a 12. kerület fideszes vezetése most meglepetéssel veheti észre, micsoda horda élén viszi a zászlót (vagyis a turult), a főváros pedig nem tudni, kiknek a nevében hadakozik, bár legalább a jogot a maga oldalán tudhatja.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy, van-e Turul vagy nincsen. Engem nem zavar a Turul, de engem a Marx-szobor se zavart. Sőt büszkén mondhatom, hogy annak idején jelen voltam a „Szabadítsuk ki Osztyapenkót!” mozgalom megindításánál, amelyet fiatal barátaim azért indítottak, mert abszurditásnak tartották, hogy egy jó tájékozódási és találkozási pontként szolgáló köztéri valamit letöröljenek a térképről, pusztán azért, mert egy hazánkban hosszan tartózkodó idegen hatalomra emlékeztetett némelyeket. Hazánkban számos idegen hatalom tartózkodott hosszan az elmúlt évszázadokban, és ha nem gondoljuk, hogy a történelemkönyvekből ki kell törölni a nyomukat (sőt, ellenkezőleg, azt gondoljuk, minden magyar gyereknek tudnia kell, mennyi elnyomástól szenvedtek őseink), akkor miért irtanánk ki a rájuk emlékeztető elemeket a köztérből?
Persze Osztyapenko és a Turul nem egészen azonos kategória. A Turul, ha ma állítják, mai üzenet, és akik nehezményezik, minden bizonnyal, és joggal, ezt nehezményezik. Hogy a turulmadár üzenet lehet ma, ez az egész nyomorúságos magyar rendszerváltás egyik legszomorúbb ténye. Mert a turulmadár a nyilasoktól és egyéb szélsőjobbos szervezektől szenvedőknek azt üzeni: ti nem számítotok. Számomra elképzelhetetlen és elfogadhatatlan olyan demokratikus politikai közösség, amelyben a politikai képviselők időről időre szükségesnek látják figyelmeztetni a közösség egyes csoportjait arra, hogy ők nem számítanak . Ez, kérem, bolsevik tempó, ez náci tempó: akkoriban volt szokás egyeseket illegitimnek, érdektelennek, létszámon felülinek nyilvánítani. Ezért is csodálkozom, hogy a kitűnő Ablonczy Bálint a Heti Válaszban úgy véli, hogy a „balliberális gerillák és politikusok” most igazán tehetnének egy gesztust, és hagyhatnák a turult békében. A „balliberális gerilláknak és politikusoknak” ugyanis éppúgy semmi joguk arra, hogy döntést hozzanak arról, mi fáj és mi nem fáj a 12. kerületieknek (vagy az arra járó budapestieknek, általában a politikai közösség tagjainak), ahogy Ablonczy Bálint sem ítélkezhet erről. Mindenki csak a maga nevében lehet nagyvonalú – mások fájdalmát azzal elintézni, hogy legyenek nagyvonalúak, érzéketlen és ostoba dolog.
Ha valódi embereknek valódi lelki gyötrelmet okoz, hogy egy turul áll a kapujuk előtt, ezt az általuk választott, az ő pénzükből fizetett képviselőnek (polgármesternek) méltányolnia kell, mielőtt úgyszintén az ő pénzükből állíttat a maga kisszerű dicsősége érdekében egy bronz- és betonmonstrumot. Még az sem igen ítélkezhet ilyen esetben, akinek (mint jómagamnak) másodgenerációsként van oka kifogásolni a turulok elszaporodását. Mindenkinek az fáj, ami fáj, és mindenki fájdalmát tisztelni kell. El sem kezdtük még tanulni, kinek mi fáj, kinek a családja hogyan sérült a magyar történelemben, és máris turuloknál és masírozó tüntetőknél tartunk. Hogy ide juthatott a dolog, az a politikai osztály felelőssége.
Nem a Turul az ijesztő, az az ijesztő, hogy a Turul-vita már régen nem arról szól, kinek mi fáj. Ez valójában mintha senkit nem érdekelne: politikai presztízsharc lett belőle. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, arról szól, hogy a jogállami eljárások ütköznek itt egy polgármester önkényével, de a kerületek és a főváros (sőt, mondjuk az M0-ás esetében a községi és az országos érdek) közti harcban ez olyan gyakran előfordul, hogy nem hinném, éppen a Turul-szoboron kell demonstrálni a jogállamiságot. Szóval lehetne „nagyvonalú” a főváros – de nem azok nevében, akiknek fáj a turul, hanem azok érdekében, akik szeretnének véget vetni a múlt kisajátításának, a polgárháborús hangulat szításának, az álkérdésekről való álpolitizálásnak, a gyerekeink megrontásának.
Arról ábrándozom, hogy a nyilasok által meghurcoltak (vagy családtagjaik) követelésére, Pokorni Zoltán teljes egyetértésével, a Turul szoborra szépen ráírják majd, hogy „a háború és a magyar nyilasbandák áldozatainak, minden magyar állampolgárnak, minden üldözöttnek és szenvedőnek”, esetleg állítanak még egy-két keresztet, követ, csillagot, míg mindenki úgy érzi, hogy képviselve van és tiszteletben tartják az érzéseit. Kicsit többe kerül, de demokratikus: egy civilizált országban így csinálják. Egy civilizált országban ugyanis nem arra használják az emlékműveket, hogy megosszák, megalázzák, gyarmatosítsák a civil társadalmat. Ha majd ilyen emlékművet lát a kedves olvasó, tudja, hogy megérkeztünk a civilizációba.
