Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Átrendeződünk (2009/04) Hvg.hu

2009.04.13. 21:27 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: mszp fidesz liberalizmus korrupció jobbik bajnai kiábrándulás számonkérés lmp seres mária kulturkampf politikai pártok kormányzóképesség elitellenesség szdsz önfelszámolása liberális oldal kormányzati felelősség kooperativitás

Az izlandi parlamentbe a hírek szerint bejut „a zembereket” képviselő alakulat, amelyet a politikai és  gazdasági elit ellen fellázadt tüntetők szerveztek. Magyarországon a Jobbik két hét alatt összeszedett százezer cédulkát, de könnyen lehet, hogy Seres Mária Civil Mozgalma is hamarabb fogja összeszedni a húszezer kopogtatócédulát, mint az SZDSZ. Megérkezett a valódi populizmus, hálistennek.

 

Ez azt jelenti, hogy fokról fokra elkezd normalizálódni a magyar politikai paletta. A legfontosabb jele ennek a lassú átrendeződésnek Kövér László nyilatkozata volt a minap, aki – gondolom hosszú hónapok agyforraló stratégiai tervezgetése után – közölte a nagyközönséggel, a választóival és főként a Jobbik választóival, hogy a Jobbik a Fidesz ellenfele. Kövér feladata a jobboldalon általában a heves vérmérsékletű választók terelgetése; a mostani nyilatkozat sem szól másról, mint arról a reményről, hogy az (áruló? MSZP-kreatúra?) Jobbik szavazói mégis szavazzanak az egyetlen hiteles jobboldali pártra.

De az „ellenfél” megnevezés mögött, ha jól értem a helyzetet, beletörődés van: a Jobbik létezik, létezni is fog még egy darabig, és minden bizonnyal bejut a parlamentbe a következő választáson. A másképpen – nem a cigányokra, hanem inkább az elitre – dühös magyar honfitársainknak pedig alternatívát nyújt az LMP (amely persze elég távol áll a néplélektől, és inkább csak az elidegenedett egyetemistákra számíthat) és akár Seres Mária is, ha tényleg képes párttá alakítani népszavazási mozgalmát.

Nem lehet tovább játszani a „kint is vagyok – bent is vagyok” játékot a jobboldalon, és nem lehet már a népharagra építeni a Fidesz politikáját. A gazdasági válság egyik csodálatosan jótékony hatása alighanem az lesz, hogy a nagyjából egyedüliként porondon maradt professzionális néppárt turulok, szentkoronák és össznépi áhítat helyett kénytelen lesz felelős politikai programot kínálni. Ez a program a legfrissebb vitairatukban (Jövőkép) kifejezetten konszolidáltnak mutatkozik. 

 
Ha a Fidesz elmozdul a szimbolikus gyűlölet-politizálás felől a felelős programalkotás felé, az önmagában sokat segít az országon. De az átrendeződés nem ér itt véget. Noha nem tudjuk, pontosan mivé lesz az MSZP egy év múlva, látszik már, hogy a fő küzdelem a két nagy párt között azon zajlik, vajon Bajnai Gordon válságkezelő kormányát „MSZP-kormánynak” vagy éppenséggel ideiglenes problémamegoldó kormánynak kell-e tekintenünk. A Fidesz erőfeszítései, hogy Bajnait Gyurcsányhoz, és ezzel az MSZP-kormányzáshoz kösse, lankadni látszanak: nyilván nem egy meghatározó Fidesz-politikus gondolja, hogy ha Bajnai képes végrehajtani a programjának egy részét, az a következő kormánynak, vagyis a Fidesznek, igencsak jól jön majd.
 
Az MSZP pedig elkezdheti újradefiniálni önmagát – Bajnaitól enyhén elhatárolódva. Hogy aztán ez az elhatárolódás palotaforradalommá érik-e a szakszervezetek, a sztrájkok és az egyéb utcai megmozdulások hatására, nem tudom, és szerintem jelenleg senki nem tudja. De az MSZP érdeke az, hogy miközben hagyja legalább néhány hónapig kormányozni Bajnait – mely esetben például stabilizálódhat a forint és az államadósság megítélése, és ezzel a totális katasztrófa pereméről visszatántorodhatunk --, átgondolja, voltaképpen miféle párt is szeretne lenni, és mivé akarja újraépíteni magát a várható nagyszabású vereség után.  
 
Az már kiderült, hogy az MSZP-nek (és szavazótáborának) nem nagyon fekszik a konzervatív (neoliberális) gazdaságpolitika; kérdés, hogy találnak-e maguknak olyan új arcot, amely a progresszió jelszavát nem a gazdasági szanálással azonosítja. Éppenséggel jobban járnánk, ha az MSZP felkarolná a társadalmi mobilitás, a szegények és a kiszolgáltatott alkalmazottak ügyét. Ennek feltétele, hogy a Fidesz előzékenyen kicsinálja az MSZP maffiózóit, bár azokhoz a gazdasági érdekcsoportokhoz, amelyekkel az MSZP maffiózói oly szívesen üzleteltek, aligha fog nyúlni, tekintve, hogy egy racionálisan gondolkodó gazdasági érdekcsoport szépen tejel minden irányban. 
Micsoda szép világ lenne! A baloldal a baloldalon, a jobbközép jobbközépen, a professzionális elit ellenőrzését pedig megkapják az egyébként feltehetőleg kormányképtelen új erők, akik birtokba vehetik azt az eszköztárat, amelyet a Fidesz eldob, a népi ellenállástól a kapitalizmus-ellenességen át egészen a gyűlölködésig. 
 
De a szép új világ még ezzel sem ér véget. Képzeljük csak el, hogy a Fidesz kormányon tényleg megvalósítja, amivel most fenyegetőzik, illetve amitől a baloldalon annyira félnek. Pereket indít a zűrös ügyekkel kapcsolatban – remek! Ha odáig jutnánk, hogy egy-egy korrupt politikust lecsuknak, lényeges lépést tennénk előre a civilizáció útján. Ha pedig a Fidesz, kétharmada birtokában, megváltoztatja azokat a rég elavult és súlyosan káros törvényeket, amelyeket a parlamentünk képtelen korrigálni – a médiatörvénytől az önkormányzatokra vonatkozó törvényeken át a kampányfinanszírozásig --, annál jobb! A Fidesznek számítania kell arra, hogy még egy istenné emelt Orbán Viktor sem uralkodhat örökké, mert bizony a magyar választók elég kritikusan szokták megítélni a kormányzók teljesítményét, így aztán célszerű olyan törvényeket áthajtania, amelyek ellenzékben sem zúzzák szét. Csak jól járhatunk, ha mindenki tiszteletben tartja a parlamenti váltógazdálkodás alapvető intézményeit.
 
Mint lassan hivatásos jósnő, nyugodtan állítnám, hogy a következő 10 évben ki fogunk mászni abból a pszichológiai csapdából, amelyet a pártok gátlástalan vetélkedése kényszerített a magyar társadalomra. Kivéve – kivéve, hogy elhangzott itt az elmúlt években jónéhány mérgező gondolat. Nem volt nehéz elültetni ezeket a mérgező gondolatokat, és minden politikai párt beleadott apait-anyait, hogy a magyar választót teljesen elhülyítse, demoralizálja és egy hisztérikus óvodás szintjére süllyessze. Mostanra szépen szárba is szökkentek, van itt összeesküvés-elmélet, gyűlölködés, a normák semmibe vétele, hazugság, csalás, korrupció, másra mutogatás, az elemi együttműködésre való képtelenség, és most már sorozatgyilkosaink is vannak, akik ártatlan romákat lövöldöznek le, hiszen nem azt hallották, hogy ez csak jogos önvédelem? 
 
Borzalmas bűnöket követett el a politikai elit az ország ellen; ezeknek a mérgeknek a semlegesítéséhez több kell, mint a politikai paletta átrendeződése. Hankiss Elemér írta meg nemrégiben az Indexen, mire volna szükség ahhoz, hogy a balkáni gyűlölködés és korrupció útja helyett egy civilizált európai demokrácia felé induljunk el. A lista hosszú, javaslom, olvassák el. Kezdetnek talán az is elég, ha a kormányképes pártok hagyják a dagadt demagógiát másra – egy kis felnőttséget kérnénk, némi civilizált önmérsékletet és tiszteletet a demokráciánk iránt.

Kupleráj vagy kaszárnya (2009/04) Hvg.hu

2009.04.13. 21:20 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: mszp fidesz politikai kultúra bajnai válságkezelés országgyűlési választások 2010

Kevés ember van kevésbé irígylendő helyzetben most, mint Bajnai Gordon és Lendvai Ildikó.  Bár – ahogy azok a kedves olvasók, akik rendszeresebben követik megnyilvánulásaimat, tudják – nem tartom a jelenlegi válságkormányt hosszabb távon életképes megoldásnak (a hosszabb távot ezúttal hónapokban mérik), csodálattal vegyes tisztelettel kell adóznom annak, amit ez a két ember vállal. A pártelnöki és a miniszterelnöki pozíció most halálos küzdelem. A kudarc a személyes pálya megroppanásával jár, míg a siker legjobb esetben is átmeneti enyhülést jelent,  és a babérok, ha lesznek, mások fejére kerülnek. 

 
Nem tartanám szükségesnek, hogy ilyen mély bókkal kezdjem a cikket, ha amúgy honfitársaink többsége egy szerintük téves, sőt akár súlyosan elhibázott politika mögött is látni tudná az egyszerű emberi minőséget és a hazaszeretetet.  A helyzet azonban az, hogy nem erre neveltük egymást az elmúlt húsz évben. Arra neveltük egymást, hogy önös érdekeket, gátlástalanságot és gyilkos indulatokat keressünk a politikai szereplők lépései mögött, ha ugyan nem egyenesen hazaárulást. A Moszadra és a KGB-ra most ki se térnék; közismert szereplői ennek a motívum- és magyarázat-kereső igyekezetnek, aki nem hiszi, olvasson bele bármilyen internetes fórumba.  
Néhány hónapja azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy tartsak előadást egy civil szervezet politikai iskolájában. Az előadásom történetesen az új választások kiírását követelő tömegtüntetés hétvégéjére esett. A szóban forgó civil szervezet a tüntetés fő szervezője volt, a politikai iskola beiskolázottjai pedig elsősorban a Fidesz környékéről, vagy a Fidesszel rokonszenvező civil szervezetekből toborzódtak. Én, ha jól értem, a megtérésre vagy legalább párbeszédre hajlandó ballib véleményformáló kategóriájába estem, meghívásom tehát udvarias és békés gesztusnak tekinthető egy kifejezetten polgárháborús környezetben.  
 
Egy délután a jobboldali politikai elit utánpótlásának tájékozódni kívánó tagjaival gazdag tapasztalathalmaz, és nem azért fogadtam el a felkérést, hogy aztán nagy nyilvánosság előtt anekdotázzak róla. De kedvenc tesztkérdésemet feltettem beszélgetőtársaimnak itt is, és nem állhatom meg, hogy ne ismertessem az eredményt. A tesztkérdés így hangzik: „Mi a különbség ma Magyarországon a jelenleg „baloldalként” és a jelenleg „jobboldalként” aposztrofált erők között?” A kérdésre nincs helyes válasz. Bármilyen választ ad is rá az ember, jól megvilágítja, hogy minden kételye, óckodása, felháborodása és kinyilvánított vagy elfojtott kritikája ellenére mivel indokolja magának, hogy inkább ilyen, mint amolyan oldalinak gondolja magát, ha már muszáj választani (időnként pedig muszáj). 
 
Feltették maguknak most Önök is? Válaszoltak rá? Jó. Akkor ismertetem az eredményt. Nem fog meglepni senkit, pedig nem ártana, ha megdöbbennénk rajta.
Beszélgetőtársaim válasza – szinte egybehangzóan – a következő volt: a mai jobboldal a közösség (a nemzet, az emberek, a „mi mindannyian”) oldalán áll, a mai baloldal pedig vele szemben. Udvariatlanul úgy is lehet mondani, hogy a mai baloldal nem a magyar polgárok érdekeit akarja előmozdítani, hanem (kitöltendő üres hely), sőt, akár úgy is, hogy a mai magyar baloldal hazaáruló politikát folytat. Ez a válasz tökéletesen kielégítő minden olyan helyzetben, ahol nincs ott bökkenőnek egy magamfajta hölgy, aki udvariasan meghallgatja a válaszokat, majd arra kéri beszélgetőtársait, hogy próbáljanak mondani olyan különbséget, amellyel ő – baloldali liberális véleményformálóként – tud némileg azonosulni, az idegen érdekek szolgálata ugyanis nem ilyen meghatározás, és nem is ilyen politikai cél.  Ez elgondolkodtatta beszélgetőtársaimat (addig, azt hiszem, nem tudatosították, hogy szemtől szembe hazaárulással vádolnak), de kielégítő alternatívát hirtelenjében nem találtak. 
 
Így, kimondva-kimondatlan, maradt nekünk az a metapozíció, hogy a baloldalon azok vannak, akik szerint a baloldal és jobboldal különbsége nem ragadható meg a hazaárulásban, míg a jobboldalon azok vannak, akik szerint végsősoron de, igen. 
Felajánlom tehát most olvasóimnak ezt a különbségtételt megvitatásra.  Baloldal és jobboldal különbsége a következő két évben – tekintettel a nemzetközi helyzetre is – nem az, vajon kire fogunk szavazni vagy szeretnénk-e előrehozott választást. Baloldal és jobboldal különbsége abban ragadható meg, hihető állításnak tartjuk-e, hogy a politikai elit egyik fele hazaáruló.
 
 Ha Ön szerint vannak hazaárulók és nem-hazaárulók a politikai elitben, és az elmúlt hét év egy sikeresen végrehajtott hazaáruló politika miatt ment pocsékba, akkor Ön jó érzéssel fog Orbán Viktorra szavazni.
 
Ha Ön szerint  sok más szempontból érdemes osztályozni politikusainkat, de a „nemzeti érdek képviselete” több okból sem adekvát megközelítés, az elmúlt hét évben pedig nem az volt a probléma, hogy volt a kormányoknak programja és azt végrehajtották, inkább az volt, hogy nem nagyon volt programjuk, és végképp nem hajtottak végre belőle semmit, aminek értelme lett volna, akkor Ön nem fog jó érzéssel Orbán Viktorra szavazni, bár meglehet, rá fog szavazni, mert jobb nem jut eszébe. Mert ha Ön egyébként úgy gondolja, hogy a baloldal azért dobott ki hét évet az életünkből, mert katasztrofálisan nem tud kormányozni, akkor Ön végülis elfogadja, hogy jöjjön valaki, aki tud kormányozni. Mondjuk jöjjön Orbán Viktor, hátha neki megy.
 
Ahogy Novák Péter barátom fogalmazott: a baloldalon kuperáj van, a jobboldalon kaszárnya. És most határozottan inkább kaszárnyára van szükségünk, úgy objektíve, mint szubjektíve, nem pedig kuplerájra. 
 
Ezzel a mély elvi különbséggel Bajnai Gordon válságkezelő kormánya nem tud mit kezdeni. Bajnai Gordon és kormánya lehet nagyon sikeres, hazafias válságkezelő kormány a következő 3-4 hónapban, ha  nagy szerencséje van, de a jelenlegi politikai játszmában nem sok esélye van arra, hogy ne nevezzék naponta hazaáruló kormánynak és ne övezze végtelen bizalmatlanság. Arra pedig, hogy felszámolja azt a kuplerájt, amihez képest a kaszárnya gondolata megváltásnak tűnik, vagy legalább megállítsa a balkanizálódás gyors folyamatát, amely mostanra gyakorlatilag felemésztette a magyar államot, semmi esélye nincs. 
 

Egy jót cigányozni végre (2009/03) Hvg.hu

2009.03.13. 21:02 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: mszp cigánybűnözés cigánykérdés

A Pásztor-ügy első tanulsága az, hogy ha biztos tapsot akarsz, akkor a cigányokat kell szidnod. Ez a népszerű műsorszám kötelezővé vált a magyar vidék politikai varietéjében. Az MSZP most fellázadt a tehetetlen miniszterelnök ellen és dacosan felvállalta a vidéki bunkó szerepét. Nehogy már a kormány ezt a szalmaszálat is elvitassa a párttól! Talán még ideje beszállni  a „ki utálja a legjobban a cigányokat” versenybe, hátha 1-2 EP képviselői hely ezzel megmenthető! 
Ha pusztán a politikai racionalitást nézzük, az a meglepő, hogy ilyen sokáig kibírta a baloldal a cigánykártya kijátszása nélkül. Mennyi idő is telt el Horn Gyula emlékezetes „rekesszék ki a bűnöző elemeket” beszéde óta? Csöndben voltak ugyan, de – mint most kiderült – nem fejlődtek egy cseppet sem. Továbbra sincs ötletük, mit lehet azzal az embercsoporttal kezdeni, akiket az egyszeri magyar – tévesen – „a cigányok”-kal azonosít. Megelégszenek azzal, hogy a liberális elnyomatás keserű évei után bemutatnak a kormányfőnek meg a többi pesti liberális seggfejnek, és büszkén vállalják a cigányozást, a néppel, a népért, tűzön-vizen át. 
 
Van „cigánykérdés”, de nem etnikai kérdés. Többségükben valószínűleg cigánysorokról jönnek ezek a társadalmon kívülinek mutatkozó lények, de nem azért idegesítik a középosztálybeli szomszédot, mert barna a bőrük és cigány szlenget beszélnek. Az életformájuk, a szocializációjuk a „cigány”, nem a származásuk. A tartósan munkanélküli, iskolázatlan szegények életformája romantikus, amikor Emil Kusturica szemével nézzük, a moziban, de nem romantikus, ha tartósan egy házban, utcában vagy akár csak városrészben kell együtt élnünk vele. Hogy magyar vagy cigány dobálja át a szemetét hozzánk, lopja el a virágainkat, kurvázza le a nagymamánkat vagy üvölteti a rádióját, az édesmindegy. Ne csinálja. 
 
Ha Pásztor kapitány széttárja a kezét, és megállapítja, hogy a bűnelkövetők proletárjai Miskolcon mind a cigányságból kerülnek ki, azzal a saját hivatásának értelmét vonja kétségbe. Nem azért kell felmenteni, mert rasszista, hanem azért, mert közölte, hogy ő itt nem bűnüldözési, hanem etnikai problémát lát.  Az biztos, hogy a jelenlegi eszközök nem megfelelőek. Egy másik szubkultúra esetében a saját középosztályi szubkultúránkra szabott rendőrségi és büntetőjogi eszközök nem fognak beválni. Például mert a börtön nem büntetésnek, hanem ingyenes ellátással kombinált szakmai továbbképzésnek számít. Vagy mert a szubkultúrában nagy számú gyermekkorú van, akik lelkesen bevállalnak bármilyen balhét (akár ők követték el, akár nem), az iskolából való kizárás vagy a társadalmi megszégyenülés gondolatát ugyanis nem találják elrettentőnek. De pusztán azért, mert a jelenlegi eszközök nem elég jók, egy rendőri vezető nem vonhatja meg a vállát, mondván, hogy etnikai konfliktusról van szó. Egyrészt: azért fizetjük, hogy megoldásokon törje a fejét. Másrészt: a konfliktus nem etnikai természetű. Életformák, nem etnikumok között zajlik a háború.
Ha valaki azt hiszi, hogy a cigány-ügy cigányok vs magyarok kérdése, az nem ismeri a történelmet és elbliccelte a kötelező olvasmányokat az általános iskolában. A Twist Olivért biztosan.  A tizenkilencedik században a londoni East End leszakadt szegényeinek életformája pontosan olyan radikálisan ütközött a dolgozó szegényekével, mint az úgynevezett „cigány” életforma az úgynevezett „magyar” életformával. Pásztor főkapitány (és mindenki, aki a „cigánybűnözés” nyelvét használja), miközben mossa kezeit a felelősségtől, nemhogy segítene a probléma megoldásában, inkább ront rajta. Nem asszimilációs hidat kínálnak, valami ösvényt az egyik szubkultúrából a másikba, hanem felégetik az utolsó hidat is, azt a képmutatást, hogy gondoljuk ugyan, de legalább nem mondjuk, hogy a cigány mind lop, és aki lop, az cigány.
 
Borzalmas következményei lesznek annak, ha a „cigánybűnözésre” hivatkozók cigány identitású, származású, kultúrájú, nyelvű embereket sértenek meg azzal, hogy egy bűnözői szubkultúrával azonosítja az identitásukat. Ezt a nyomor-kultúrát nem lehet felszámolni, ha azzal kezdjük, hogy a potenciális cigány vezetőket és értelmiségieket valamiféle dacos és defenzív cigány nacionalizmusba kergetjük. Ha a cigány gyerekeket kiszorítjuk a középiskolákból, ha a cigány vállalkozókat gyanakodva fogadjuk, a cigány munkatársakat pedig lenézéssel, akkor minden egyre rosszabb lesz. Ha nem ismerünk középosztálybeli cigányokat, mert egy középosztályi ember sem meri vállalni a cigányságát, akkor a két kultúra közti szakadék egyre csak mélyülni fog.
 
A cigányozás kerülése nem jelenti azt, hogy dermedt csendben kell végigasszisztálnunk ezt a rettenetes folyamatot. A liberális dogmáról megint kiderült, hogy komolyan veszélyezteti a liberális eszmekör fennmaradását. Ha a liberálisoknak csak annyi mondanivalója van arról, amit cigánykérdésnek neveznek honfitársaink, hogy tilos a „cigány” szó használata, sőt a „roma” és a „kisebbségi” szó használata is, akkor a szavazópolgárok úgy döntenek, hogy a  liberalizmus UFÓknak való.  A szavazópolgárok jelentős részét így-vagy úgy kellemetlenül érintő problémának még neve sincs liberálisul – a fenébe, lehet, hogy nincs gyors megoldás, de hogy még beszélni se lehessen róla! Ezt nem követelhetik senkitől.  
 
Lehetne európai módon beszélni erről a taburól. A jogi és társadalmi normákat folyamatosan áthágó szubkultúrák esetében háromféle döntést hozhat egy társadalom: 1. eltűri, 2. szegregálja, 3. asszimilálással felszámolja. Az 1. opció mostanáig működött, de az elmúlt két évben viharos gyorsasággal romlott a helyzet, a gazdasági válság pedig még komolyabb következményekkel fenyeget. Az 1. opció jelenleg politikailag vesztésre áll. A radikális jobboldal és más egyszerű népek persze a 2. hívei.  Szegregáljuk, kerítsük el fallal, hagyjuk ott bent éhenhalni őket, esetleg telepítsük ki Madagaszkárra, stb.  Biztos van, akinek a szegregáció ellen morális érvei vannak. Nekem nem ez a bajom vele. Az a bajom vele, hogy csak elhalasztja a probléma kezelését egy-két generációval, de nem old meg semmit a világon.
Hosszú távon csak a 3. út működik. Az asszimiláció, a fokozatos beolvasztás, átszocializálás útja. Az az út, amely a kulturális és identitásbeli különbségeket meghagyja, de az életforma-különbségeket jól célzott szociálpolitikával, modernizált büntetőjoggal, valamint a média és a közoktatás segítségével az elviselhető szintre szorítja vissza.  A multikulti romantikát fel kell adni. Bizonyos életformáknak el kell tűnniük, mert a kortárs társadalomban békétlenséget szülnek. Izgalmas például, hogy vannak fejvadász kultúrák, de még a legliberálisabb rezsimnek se jutott eszébe Ausztráliában, hogy széttárja a kezét, és azt mondja, ezek a bennszülöttek már csak ilyenek, mindörökre folytatni fogják a fejvadászatot, mert a vérükben van, nem beszélve a kannibalizmusról. Úgyhogy vagy kiirtjuk őket, vagy hagyjuk, hogy folyamatosan megszegjék a törvényt. Egy jogállamban ez nem képviselhető álláspont. Úgyhogy az ausztrálok iskolába küldték a fejvadászok gyerekeit. Kaptak is a fejükre a posztmodern antropológusoktól!
 
A gyerek azé, aki felneveli. A cigánygyerekek a mi gyerekeink – amíg nem értesülnek róla, hogy valójában már eleve lemondtunk róluk. Ha mi nem akarjuk felnevelni ezeket a gyerekeket, hozzáédesgetni, hozzászocializálni őket a modern világhoz, akkor a Pásztor-affér legfeljebb ízelítő volt.  

Új választásokat, most! (2009/02) Hvg.hu

2009.02.13. 20:50 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: mszp fidesz gyurcsány országgyűlési választások válságkezelés gyurcsány kormány kormányzóképesség kormány lemondása

 Új választásokat! Most!

Az Isten szerelmére! Azonnal oszlassa fel magát a parlament! Ebből máshogy már nem lehet jól kijönni.

Gyurcsány fogja a párt tökét, a párt fogja Gyurcsány tökét, és közben meredten figyelik a népszerűségi mutatókat. Ezt a valószínűtlen poszszocialista Laokoón-csoportot bámuljuk 2008 tavasza óta. Mitől változna meg éppen most? Mert baj van? Miért, eddig nem volt baj? 

Csak nem gondoljuk, hogy a Fidesz nem fog ezentúl is minden népnyúzó, hazaáruló megszorítást ellenezni?  

Csak nem gondoljuk, hogy az MSZP majd szépen bemászik magától a szalámiszeletelőbe, csak mert az ország érdeke azt kívánná?

Na nem! Tisztességes, becsületes emberek ők, de azért van a világon bosszúvágy is. Nem fognak átadni egy megmentett országot a Fidesznek, hogy addig még több vödör szart kapjanak a nyakukba, utána pedig hozzájuk vágják, hogy ellopták az országot! Akkor legalább ellopják tényleg. Ha úgyis mindegy...

Ez az elcseszett banda képtelen volt csinálni bármit azon túl, hogy betömte a lyukat, amit a költségvetésen ütött!   A másik elcseszett banda meg úgyse hagyta volna, még ha véletlenül eszükbe jutott volna valami! Most már cseréljenek helyet, mert ebben a felállásban nem váltak be. 

Pár kérésem volna Sólyom Lászlóhoz: ha lehet, essünk túl gyorsan rajta, kidobott pénz az a rengeteg szavazókörzet meg minden, lista, Fidesz, x, csók, menjen! Az ország nem engedhet meg magának néhány hónap kampányt, választási fordulókat, meg azt a rengeteg kidobott pénzt a szavazók felvásárlására! Úgy is tudjuk mi lesz, rövidítsük le a dolgot. 

Pár kérésem volna az új kormányhoz is: 

Azt akarom, hogy megint legyen 140 Ft 100 jen. Tudják, mekkora jen-hitelem van?

Nagyon egyetértek azzal, hogy legyen egymillió munkahely! De ne kulimunkák, hanem rendes, jól fizetett munkák, amit még a magamfajta sokdiplomás egyedülálló anyuka is szívesen végez!

A mostani defláció maradhat, de ne merjék a villany és a gáz árát emelni, mert tüntetni fogok, és nem leszek egyedül, elhihetik!

Előre megmondom, ha elveszik a 13. havi egyetemi adjunktusi fizetésemet, mind sztrájkba lépünk, és nem csak mi egyetemi oktatók, de mind-mind az a kétszázezer tanár, és a többi ötszázezer közalkalmazott! És tudom, hogy ha csalódnom kell, az MSZP vagy a Jobbik helyi képviselője mellettem fog állni, és támogat majd egzisztenciális magamrahagyottságomban!

Még néhány kívánságom van:

Lesznek szívesek visszaállamosítani, amit az országelcsesző tolvajbanda privatizált! Mindent!

Családi adózást és gyerekkedvezményt is kérek!

És lesznek szívesek gondoskodni a magyar kultúráról és minden egyes magyar egyetemről! Nem süllyedhetünk szellemi szolgaságba!

 Kedves olvasóm! Ha Ön is egyetért, követeljük együtt! Követeljük, hogy ebben a szent pillanatban zavarják szét a kormányt, ha a parlament nem hajlandó erre, küldje őket haza Sólyom László. 

Nem, nem viccelek. Jó, kicsit túlzok, de egészen komolyan gondolom, most már aztán tényleg legyenek választások. Semmise lesz itt, nemhogy válságkezelés. Miért tenné meg ezt a szívességet Gyurcsány Ferenc Orbán Viktornak?  

Egy miniszterelnök síremléke avagy rossz lóra tettem Gyurcsánnyal (2009/2) Hvg.hu

2009.02.13. 20:02 | babarczyeszter | 2 komment

Címkék: gyurcsány bukás reformok baloldal fasisztázás gyurcsány kormány lobicsoportok társadalmi támogatás bizalmi válság kormányzóképesség országgyűlési választás 2006 kormány lemondása technokrata kormányzás

Egy miniszterelnök síremléke

Azok az értelmiségiek, akik Gyurcsány Ferenc reformterveit 2006-ban támogatták – mint jómagam is --, az elmúlt egy évben kerültek közel ahhoz az állapothoz, amely az országot évek óta jellemzi; a tehetetlen, tanácstalan, depressziós bénultsághoz. Van, aki a végsőkig kitart, mint az általam egyébként tisztelt Debreczeni József a Népszabadságban. Mások hallgatnak. Ismét mások próbálnak valamit kezdeni azzal a ténnyel, hogy tévedtek. 
 
Én úgy gondolom, tévedtem. Nem ártalmatlan tévedés volt, nem is menthető: a politika lényegét értettem félre, értelmiségi illúzióktól hajtva.
 
Most, hogy Debreczeni Orbán „vezéri” ambícióival ijesztgetve tartaná még a lelket az egykori reformista baloldali táborban, míg a másik oldal a kommunista titkosszolgálatok által hatalomra segített Gyurcsány-Apró klán végleges és  hazafias leleplezését ígéri (persze a választások után), ez a tévedés szembetűnőbb, mint valaha. Amikor ekkora marhaságokat hangzanak el, tudható, hogy  utóvédharcok zajlanak. A vita valójában eldőlt. A reformista illúzió úgy bukott meg, hogy még a politikai napirendre, a viták színvonalára sem tudott hatást gyakorolni.
 
Most már ideje volna inkább a bukás okáról beszélni. Nem próbálok mélyreható elemzést adni, mert ahhoz nincs elég információm, inkább azt mondanám el, miben tévedtem én magam, és mit tanultam meg az elmúlt három évben. 2006-ban az értelmiség egy része és a gazdasági újságírók mind evidenciának tekintették, hogy az ország államháztartási szerkezetével baj van. Kevesen dolgoznak, még kevesebben fizetnek adót, az ügynökvádak által beszorított Medgyessy-kormány pedig olyan béremeléseket hajtott végre, amelyekre szükség volt ugyan – elfogadhatatlan színvonalon fizetjük a tanárainkat és az orvosainkat --, de az ország költségvetése csak úgy bírta volna el ezt a terhet, ha a felduzzasztott közszférában minőségi szelekciót indít el, a tehetséges, motivált közalkalmazottakat megtartja, míg a kevésbé tehetséges és kevésbé motivált embereket fokozatosan elbocsátja. A Medgyessy-kormány ezen túl még 13. havi nyugdíjjal és gázártámogatással is kedveskedett a szavazóknak, a Gyurcsány-kormány pedig, egy számomra már akkor is nehezen felfogható gesztussal, csökkentette az állam fő bevételi forrását, az ÁFÁ-t. 
 
2006 tavaszán nem volt olyan komolyan vehető elemző, aki ne tudta volna, hogy valamit tenni kell. Ezt a szilárd meggyőződést osztotta Gyurcsány Ferenc is. Az alapvető illúzió pedig ebből keletkezett. Én magam is azt hittem, hogy ha egy kormányfőben megvan végre az akarat, ellentétben korábbi kormányfőkkel, akkor ezt előbb-utóbb követni fogják a tettek, és végül az eredmények is.  Ez volt a politika lényegének, legalábbis a magyar politikai realitások lényegének teljes félreértése. Gyurcsány elmarasztalható abban, hogy nem voltak átgondolt tervei, de a kudarc fő okát én nem ebben látom. A kudarc fő okát abban látom, hogy a szakértők, elemzők és a (nem a Fidesznek elkötelezett) szakírók, valamint a kormányfő konszenzusa arra nézve, hogy valamit tenni kell, valójában semmire nem elegendő. Ezt nem tudta sem a kormányfő, sem a szakértők, elemzők, stb. elitje, akik lelkesen és saját igazságuk öntudatos birtokában bíztatták a kormányt alakító Gyurcsányt, hogy hajrá, most aztán tényleg csináljunk valamit.
 
A probléma abban állt, hogy a „csináljunk valamit” programja súlyos félreértés. Ezt a cikket pedig azért írom, mert a „csináljunk valamit” programja ma is tovább él, noha már kevesen várják Gyurcsánytól a megvalósítását. Az a „mi”, amely a reformista agenda mögött állt – a tájékozottak elitje – az alapvető kérdésben, hogy tudniillik mit gondolnak a kormányzottak, tökéletesen tájékozatlan. Elég csak megnézni a Progresszív Intézet által létrehozott politikai térkép (politikaiterkep.hu) válaszadóit. Az egyszerű kétdimenziós térben balra lent található az ország reprezentatív mintája, jobbra fent pedig az interneten válaszolók zöme – vagyis az iskolázott, internethasználó, politikai kérdések iránt élénken érdeklődő elit. Gyurcsány – ahogy én látom – maga is abban a tévedésben volt, hogy ha egyszer a pártját megfogta, a „balra lent” országgal már nem kell törődnie. A „jobbra fent” országnak politizált. A Fidesz ilyen hibát sosem követett el – ők mindig a „balra lent” ország mentális felkészültségéhez igazították az üzeneteiket, jól tudván, hogy a „jobbra fent” országnak nagy a hangja ugyan, és nagy a gazdasági ereje, de szavazatban csak pár tízezer embert jelent.
 
Sok vitát folytattam a barátaimmal arról, meg kell-e nyerni egy reformista politikához a választókat, vagy legalább egy részüket. Számomra megdöbbentő és érthetetlen (most is), milyen sokan gondolták, hogy nem szükséges, majd, a népszavazás után, hogy nem lehetséges. Én a baloldali reformok alapvető kudarcát tulajdonítom annak, hogy az orvostársadalom, a pedagógusok, a legálisan foglalkoztató vállalkozók, a most egyetemre járó fiatalok, akik alapvetően a nyertesei lennének egy (megfelelően megtervezett és kivitelezett) államháztartási reformnak, szembefordultak a Gyurcsány-féle programmal. Gyurcsány nem az öszödi beszéddel bukott meg, hanem az eü törvénnyel, akkor bukott meg, amikor minden egyes orvos el kezdte mondani a betegeinek, mennyire sajnálja, de ez a népnyúzó kormány... A népnyúzó kormány pedig elképesztő arroganciával igazolta vissza a besorolást. Az elit arroganciájával, amely jobban tudja, vagy egyszerűen csak tudja, ellentétben azokkal, akik nem tudják. Amely feljogosítva érzi magát, hogy felelősségvállalásról szónokoljon, miközben nagyon csekély elképzelése van a szavazók mindennapjairól, amelyekben a felelősséget vállalni vagy elhárítani lehet.
 
A kérdés nem az volt – most már így látom --, hogy meg kell-e, vagy hogy elvben meg lehet-e nyerni egy államháztartási reformnak azokat a csoportokat, amelyek egyébként – még most is – nyilvánvalóan profitálnának belőle. A kérdés az volt – és ez Gyurcsány igazi bűne, ez teszi az én szememben jelenleg alkalmatlanná a kormányzásra --, hogy az MSZP a maga érdekcsoportjaival, a maga társadalmi szövetével, eléri-e ezeket a csoportokat, el akarja-e érni ezeket a csoportokat, és egyáltalán, politikailag megéri-e e csoportok felé indulni, amikor a hagyományos szavazói bázist éppenséggel a jóléti szolgáltatásokból profitáló nyugdíjasok adják. Nem azért bűn, amit Gyurcsány elkövetett, mert egyébként nem lenne szükség egy újabb baloldalra, amely másfajta csoportokat szólít meg. A bűn abban áll, hogy Gyurcsány a legalapvetőbb feladatát – a választóinak felelős államférfi szerepét – próbálta elsunnyogni. Úgy gondolta, majd az értelmiség és a szakértők lenyomják az MSZP és választói torkán a kormány üzenetét. Ennek az árát fizetjük most: egy olyan ambíció árát, amely messze túlment az ambíciózus kormányfő valódi lehetőségein és képességein. Gyurcsány önmagát verte át, amikor megpróbálta spinnel helyettesíteni a politikát, és ebben megpróbálta felhasználni az értelmiséget, egy eleve kudarcra ítélt terv részeként. De ennek az illúziónak az árát azok az értelmiségiek, akiket felhasznált, most drágán fizetik meg. Tanulópénz: ha tanulunk belőle, megérte. De tanulunk-e?
 
A „csináljunk valamit” esetében a valódi politika – a támogató csoportok megtalálása -- nem helyettesíthető spinnel.  A választók nem hülyegyerekek, akik eltűrik, hogy szakértők oktassák ki őket a saját életükről. A felülről vezérelt forradalom csak akkor működik, amikor ideológiai és fizikai terror párosul hozzá. Gyurcsány egyszerűen blöffölt a reformjaival. Mert, ellentétben persze azzal, amit a jobboldal vérző szívű demokratái állítanak, sem ideológiai terrort, sem fizikai terrort nem állt szándékában bevezetni. És, persze, módjában sem állt, hiszen jogállamban élünk, a baloldali sajtó pedig minden, csak nem engedelmes.
 
A lényeg, amit, úgy érzem, ma sem értenek azok a szakértők, akik újabb és újabb programokkal huzakodnak elő a válság azonnali kezelésére, a következő: az a politika, amely „az ország” problémáit oldja meg, úgy általában (vagyis a szakértők problémáit), bukásra van ítélve. Csak az a politika lehet sikeres, amely konkrét emberek vagy embercsoportok konkrét aggodalmaira vagy problémáira kínál megoldást, egy többé vagy kevésbé koherens csomagban. Ha nem jön össze a koherencia, akkor a demokratikus politika lényegét értő pártmufti előveszi a lehető legáltalánosabb szlogeneket, előveszi az érzelmi eszköztárat, a szimbolikát. Magyarországon a demokratikus politikát – ebben az értelemben – csak a Fidesz, kisebb részben a Jobbik, érti. De az a szlogen-gyűjtemény, amelynek segítségével ők a szükségképpen inkoherens (de feltehetőleg készülő) megoldásokat elfedik, az önelégültség, a gyűlölet, a sérelmi politika, a másra mutogatás és az intolerancia kultúráját fogja szépen egy csokorba. A közös nevezőt az összes politikai kultúra-változatból, amelyeket valaha Magyarország kitermelt. Azt a közös nevezőt, amely újra és újra és újra Magyarország bukásához vezetett az elmúlt évezredben.
 
Gyurcsány bukásához persze nem volt szükség a Fideszre. A Fidesz nyomásgyakorlása – vekkeróra, illegitim kormány, terrorista kormány, idegen érdekek, elkergetjük a kormányt, stb – csak annyit ért el, hogy a kormányfő még jobban kapkodni kezdett, és előzékenyen besegített a baloldalt elnyelő mély verem kialakításába. A Fidesz ellenzékben tanúsított politikáját én magam elképesztően gusztustalannak, demagógnak, és hosszú-hosszú távon is károsnak tartom. De nem a Fidesz buktatta meg a kormányt és programját. Gyurcsány buktatta meg a kormányt és programját. És most már ideje volna levonnia a megfelelő következtetést: először a pártot kell szanálnia, ha kormányzásról ábrándozik. 
 

süti beállítások módosítása