Szavatossága lejár…
Esterházy Péter azt a rejtélyes mondatot választotta végül a Harmonia Caelestis első mondataként, amely most újabb és újabb értelmeket nyer, ahogy botrányokon át bukdácsolva próbálunk gondolni valamit arról, hogy mit is gondolunk „a múltról”, a közösről, a sajátról, a családiról meg másokéról. „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”
Úgy hozza össze a hazugságot és az igazságot ez a kis abszurd, hogy egyszeriben megélénkül az ember filozófiai fantáziája. Már hogy lehetne hazudni, ha egyszer nem tudjuk, hogy hazudunk-e? És, másfelől, miért akarna valaki hazudni, ha azt sem tudja, mi az igazság? Afféle platóni világ rajzolódik a szemem elé. Valahol elviselhetetlen élességgel ragyog az igazság, de mi árnyak között élünk, a fény forrását, az igazi valóságot, nem láthatjuk, és ezért az elénk vetített árnyképek eredetéről fogalmunk sem lehet. Hát akkor hogyan tehetnénk különbséget az igazság és az igazságnak látszó dolgok között?
Ez a vízió, ha nem is ilyen pesszimista változatban, szépen összefoglalhatná a történettudomány egyik új sztárágazatának lényegét: az emlékezet-kutatást, más szóval a történeti tudat kutatását. Az igazi igazságot képviselné itt a történettudomány, amely úgy törekszik a múlt megismerésére, hogy megpróbál különbséget tenni igazi igazság és igazságnak látszó dolog, valódi és hamisítvány, dokumentálható esemény és legenda, tény és értelmezés között. Az árnyékvilággal megelégedőké a mindennapi emlékezet, amelyben így-úgy vegyülnek össze a bizonytalan forrásból eredő elképzelések, a múltról, a családról, önmagunkról. Mindaddig, míg tart az elégedettség, míg rá nem kényszerít valami belső szomorúság vagy hiányérzet, netán külső esemény, egyszerű kérdés vagy pimasz megjegyzés arra, hogy megpróbáljuk az igazságot elmondani, és ezért neki nem állunk fáradságos munkával megkeresni azt, ami belőle meglelhető (ld. még Oedipus mítoszát), nem tudunk se hazudni, se igazat mondani.
Nem mintha maga a történettudomány kevésbé lenne képe a kornak, mint a mindennapi emlékezet. A mindennapi emlékezet tanulmányozása maga is jellemző terméke a huszadik század végének. Ha demokrácia van, és piacgazdaság, akkor nem az számít, hogy mit gondolnak a kevesek, hanem az, hogy mit gondolnak sokan. Hirtelen lényegesnek látszik, hogyan építik fel a múltra vonatkozó családi és nemzeti legendákat magukban az emberek. És hirtelen lényegesnek látszik az is, hogy ezek a privát és közös legendák mikor és miért és hogyan változnak.
Az Egyesült Államokban, Franciaországban és Németországban nagyjából egyszerre indult el a nyolcvanas években egy ilyen változás. Vagy inkább nagyjából egyszerre volt hajlandó a történeti tudat nyilvános képét alakító értelmiség tudomást venni a mindennapi tudat pillanatnyi állásáról, és hirtelen belevetni magát a tabudöntögetés és az újraértelmezés izgalmas harcába. A „feladat” egy kicsit más mindenütt, de mégis van valami alapvető hasonlóság bennük. Franciaországban az értelmiségiek leszámoltak saját marxista történelemértelmezésükkel, Francois Furet liberális átiratot készített a francia forradalomra és a francia történelem bajaira, miközben mások visszaillesztették a francia történelembe a Hitlerrel békét kötő Pétaint és általában a Vichy Franciaországot, amelyek addig sajnálatos és szervetlen függelékként lógtak a kommunista vagy erkölcsi alapon álló maquisard-ok és a de Gaulle megszemélyesítette Franciaország egyezményes képén. Németországban a „revizionista” történészek átírták a Hitler-rezsim társadalomtörténetét, újra szemügyre vették a Wehrmacht és az SS közti hagyományos különbségtételt, és ezzel a német nép és a Hitlerei militarizmusa és antiszemitizmusa közti viszonyt is, miközben Martin Walser és néhány konzervatív német történész háborút indított egy új, bűntudatmentesebb német nemzettudatért. Az Egyesült Államokban Vietnam után terítékre került a második világháború is, a hősies amerikai idealizmus képe kissé árnyalódott, és az amerikai erkölcsi fölény tana komoly csapásokat kapott a multikulti képviselőitől, valamint az amerikai idealizmus és reálpolitika közti viszony feszegetőitől.
Nyilvánvaló, hogy történt valami – a szovjet rezsim összeomlása ennek csak része –, aminek következtében a második világháború után kialakult, a nyilvánosság és az értelmiségi gondolkodás szintén alakított történelemkép (és ez azt is jelenti: világkép) körvonalai foszladoznak. Leginkább, ha jól sejtem, az történt, hogy eltelt 50 év. Lejárt a történelmünk szavatossága. Felül a gálya azon kapja magát, hogy a víznek árja új kémiai összetételre valló módon viselkedik. Másképpen kell politizálni. Ideje újítani a történelemben. És új világkép is kéne.
***
1996-ban jelent meg Magyarországon egy csodálatos könyv, amelyet, azt hiszem, nem forgattunk eleget. „Az elmesélt idő” (az MTA Szociológiai Intézetének, a Max Weber alapítványnak és a Kávé Kiadónak közös kiadványa) két kötetben tizenhét magyar család történetét követi nyomon nagyjából az első világháborútól a kilencvenes évek elejéig, egyes családtagokkal készített interjúk formájában. Nem ismerek olyan könyvet, amely ennél közelebb tudott volna jutni a privát emlékezethez, a történeti tudat jelenségéhez és ennek néhány magyar változatához (ami persze nem jelenti, hogy nem létezik ilyen). Emberek mesélnek az életükről, a boldogulásukról, arról, hogyan látják önmagukat, hogyan látják egymást, mire törekszenek és mit őriznek fontos emlékként. Az elbeszélők egy család több generációjából kerülnek ki, és beszámolóikat egymás mellé rakva olyan részletek is kirajzolódnak, amelyek egy-egy ember saját történetében nem találtak helyet.
És mégis, ahogy Szalai Júlia is mondja a könyv előszavában, az elmesélt történetek a privát történelem olyan formái, amelyet egy szakember csal elő az interjúalanyból: a szociológus kérdez, a családtag pedig mesél, kiemel vagy kiszínez részleteket, egyes periódusokat és élményeket átugrik vagy elhallgat, s a szociológus kérdései és a kérdezett emlékei közösen alakítják ki a történet irányát. És az emlékezettnek szegezett kérdés csak egyik összetevője annak, ahogyan a történet alakul: a nyilvánosság is változik közben, új témák kerülnek elő, és változik az élet kerete, a szereplő munkerőpiaci helyzete, és a családtagok egymáshoz való viszonya is átalakul. Minden kérdés és minden változás átrajzolja egy kicsit azt a képet, amelyet az ember előhív magából a múltról és a történelemről.
Mivel az interjúkat a kutató csapat általában 1989-91 között készítette, az a lenyomat, amely a szövegekben a szereplők múlttudatáról, történeti tudatáról maradt, a rendszerváltás időszakának is tükre. Politikai nézetekről, élményekről az interjúalanyok általában nem beszélnek szívesen, és még a kifejezetten meggyötört parasztember is csak az interjúvoló noszogatására mond el egy-egy kis epizódot a kuláknyúzás, a téeszesítés idejéből, vagy az 56-os forradalom visszhangjáról a faluban. Az asszonyok egyáltalán nem politizálnak, még az életüket teljesen felforgató történelmi eseményekről se számolnak be, és azt vallják, hogy apjukkal és férjükkel sosem beszélgettek ilyesmiről otthon. A kötet hőseinek élete a családról és a megélhetésről szól – megoldásokról a bajban, és elért kis diadalokról: egy új konyhabútor, egy ház, egy jó munkahely, az unoka egyetemi diplomája. Arra vall ez a kötet, hogy a múlttal kapcsolatos kérdéseket a megkérdezettek többsége nem tartotta annyira fontosnak, hogy ezért veszélyeztesse a családja vagy saját maga lelki békéjét, vagy akár megkockáztasson egy komolyabb konfliktust. Ez pedig arra utal, hogy a múlttal és a történelemmel kapcsolatos kérdések Magyarországon az emberek szemében a konfliktussal és veszélyekkel terhes témák közé tartoznak.
Ahogy naivitás volna azt hinnünk, hogy a történettudomány a történelem mindörökre érvényesen objektív képét tudja adni, függetlenül a kortól, amikor a kérdéseit a múlttal kapcsolatban felteszi, ugyanúgy naivitás azt képzelni, hogy a privát történelem, a mindennapi emlékezet afféle naiv, tiszta forrásként csobog a közbeszéd, a politikai élet által felvetett témák, a média képviselte valóság és az értelmiségi diskurzus szintje alatt, attól meg nem érintve. Az elmúlt években, részben persze elkerülhetetlenül, de mégis némileg szomorú módon a „nagy” történelem, a történelmi események értelmezése, jelentőségük tudata olyan nagy szerepet kapott a politikai pártok arzenáljában, hogy ebből valami feltehetően lehatolt az emberek múltudatának szintjére is. Ugyanakkor, hogy a történelemkép elavulásának érzése politikai megfontolásoktól függetlenül is arra készteti mostanában Európa-szerte az értelmiségieket, hogy új képekkel kísérletezzenek, s megpróbálják értelmezéseikkel pontosabban eltalálni a céltáblát – a társadalom múlttudatát, pontosabban azokat a érzékenységeket és élményeket, amelyeket egy hatásos történelemkép múlttudattá képes formálni.
Ha ma készítene hasonló interjúkat egy csapat, hasonló kérdésekkel segítve az emlékezést, könnyen meglehet, hogy másféle történeteket kapnának. Az elmúlt évben a közbeszéd más témákat hívott elő, más tabukat emelt és újabb tabukat döntött le. Mindenekelőtt – és éppen a mostani választási kampányban – az a tabu látszik megdőlni, hogy a „nagy” történelem értelmezésének, a személyes történeti tudat alakításának és képviseletének kedvéért nem érdemes senki lelki békéjét veszélyeztetni vagy konfliktusba keveredni. Hogy örülünk-e ennek a fejleménynek vagy sem, az valószínűleg elsősorban személyiségünk és értékrendszerünk, s nem politikai nézeteink függvénye. Mindenesetre nem találom örömtelinek, hogy mintha most éppen ennek mentén értelmeződnének újra a politikai pólusok is, és mintha maguk a politikai pólusok irányítanák a tabu („érdemes-e veszekedni a történelem miatt?”) alakulását.
Amennyiben a múlt tudata fontos, annyiban rettenetes felelősség van most azokon, akik ezt a tudatot előhívják és alakítják, öntőformáit felkínálják, szimbólumait megalkotják. A platóni Nap fénye ugyan nem ragyog egyetlen történészben sem, de mivel a történészeket az igazsággal és a hazugsággal kapcsolatos kérdések is mozgatják (amennyiben nem, akkor már nem történészek, hanem költők, ideológusok, esetleg posztmodern regényírók), fontos volna, hogy azokat az új kérdéseket, öntőformákat és szimbólumokat, amelyek a történelemképünket, és ezáltal a világképünket is, alakítják, ne hagyják teljesen kiszökni az ellenőrzésük alól. Nem azért fontos, mert az igazság mindig szebb, mint a hazugság. Hanem azért, mert csak az igazság közös. A hazugság annyiféle, ahány célt szolgál.
***
1997-ben álltam egy számítástechnikai boltban a Fifth Avenue-n, New Yorkban, az Újvilágban. Egy lófarkos, rövidnadrágos fiatalember igyekezett kicseréltetni tönkrement merevlemezét a bolt eladóival. A boltvezető – perui volt, mint megtudtam utóbb – tanulmányozta az elébe rakott papírt, én pedig szokásos pimasz kíváncsiságommal belelestem.
Tudja, hogy magának magyar neve van? – kérdeztem a lófarkostól.
Yeah – mondta ő. – De apám valami betűt lehagyott.
Egy „z”-t hagyott ki – mondtam neki. – A maga nevének a vége is úgy nézett ki, mint az enyimé.
Aha – mondta. Úgy tűnt, nem dobja fel a téma. A boltvezető vizslatta a papírt, a többi eladó (csupa fiatal latino férfi) rajtunk bámészkodott.
Tudja, a maga neve nagyon jól hangzik Magyarországon! – mondtam neki bíztatóan. Ez egy nagy és régi, történelmi család! Mikor jöttek át?
Nemtom’, az anyám olasz – jött a válasz. – De asszem, van valami ronda rokonom, nem? Így hívtak valami ronda pártfőnököt? Valami kommunistát, olyat, mint a Sztálin?
Édes Istenem. A peruiak unatkozva és csodálkozva figyeltek, miközben igyekeztem elmagyarázni a Rákóczi és a Rákosi közti különbséget, amelyek – főként ha a Rákóczy-t Rakocy-nak írják – nagyon hasonlóan hangzanak angolul. – Mit veri ez magát? – az arcukra volt írva a gondolat. – Mit foglalkozik itt mások nevével? Ezek az európai turisták mind tök hülyék. –
A helyzet az, hogy Joe Rakocy, hivatását tekintve számítógépjáték-recenzió szerző, maga se volt túl hálás. Attól tartok, idegesítettem.
– Na csá – mondta, és elcsalinkázott egy újabb darab papírral.
Én voltam hálás. A történelmi folytonosság megszakadása kellemes és vicces anekdotákat szül, amikor ez egészen másokkal történik, és nagyon messze onnan, ahol a saját történelmi folytonosságomat számon tartom. Hirtelen úgy tűnik, hogy a folytonossági hiány sokkal vidámabb létforma, mint a folytonosság és a vele kapcsolatos aggodalmak, sérelmek, bánatok és fontoskodások. De ahogy a folytonosság sem létezik természetes módon, úgy a folytonossági hiányt, annak tudatát is elő kell hívnia magából az embernek.
Joe világa olyan, hogy abban csak a folytonossági hiányok teremtenek közösséget emberek között. Amennyiben szót akarok érteni Joe-val – márpedig nincs kétség, hogy jó néhány fontos szempont emellett szól –, el kell fogadnom, hogy a folytonossági hiányok felértékelődnek az életemben. Meg kell tanulnom lezárni, feldolgozni vagy egyszerűen átlépni dolgokat. Persze nemcsak Joe-val szeretnék szót érteni, hanem a házunkban lakó emberekkel, a gyerek iskolatársainak szüleivel, a kollégáimmal, a rokonaimmal és persze a barátaimmal is, hogy mást ne is említsek. Ehhez olyan személyes folytonosságokat és hiányokat kell mozgósítanom, anélkül, hogy mindeközben bennem világolna a platóni Nap fénye, hogy, ahogy így elbámulok a dolgon, a történettudomány legkomplikáltabb elméleteit is felülmúló művészetnek tűnik a privát történelem megfelelő működtetése. És mégis működtetjük, mindannyian, minden áldott nap. Lehet, hogy Platón mélyen lenézte az ilyen árnyékmanipulációt, de élni nem lehet nélküle.
