Utalás és emlékezet
(az Írószövetségről, az antiszemitizmusról és a holokausztról)
Legszívesebben bocsánatot kérnék azoktól az emberektől, akiket megbántottam, ha megbántottam őket, amikor mintegy elhatárolódtam a kilépőktől abban a pillanatban, amikor ők elhatárolódni igyekeztek Döbrentei Kornéltól és az Írószövetségtől. Nem mondhatom, hogy meggondolatlanul bántottam meg őket, mert meggondoltam én, mit írok és miért. Igazságtalan, de szívből szóló elhatárolódás volt, amely azóta is gyötör, követ. Nem azért, mert kíméletlen kritikákban visszaköszön, hanem azért, mert tudatosan voltam igazságtalan: véres áldozatot hoztam egy retorikai fordulat érdekében.
Amikor ezen a második, magyarázkodó íráson törtem a fejem, nyugtalanul járva fel-alá, a szemem megakadt a könyvespolcon: szinte leugrott a polcról Mérei Ferenc egyik könyve, a diszkrét fekete gerinc hirtelen magyarázatot ígért, vagy inkább mankót, amely talán segít elbotorkálnom egy világosabb álláspontig. Miért tüntetem fel szimmetrikusnak az antiszemitizmus és az anti-antiszemitizmus helyzetét a mai közbeszédben? Milyen alapon vonom kétségbe, hogy az egyetlen morálisan helyes út a mindenkori és minél hangosabb elhatárolódás, az állandó szembenézés és szembesítés, minden olyan magatartásformával kapcsolatban, ami morálisan elfogadhatatlan a magyar történelemben, legyen ez fajirtás vagy besúgás? Miért beszélek „ijesztgetős játékról”, amikor a gyilkosságnál is súlyosabb történelmi bűntettekről kellene beszélnem?
Azért, mert a történelmi emlékezet jelenlegi működéséről szeretnék valamit mondani. Amit mondani szeretnék, azt talán segít összefoglalnom itt Mérei utalás-fogalma: állításom az, hogy a huszadik századi magyar történelmi traumákra vonatkozó beszéd ma Magyarországon utalásként működik. Ezért érzem úgy, hogy retorikai kacskaringókra, távolságtartásra vagy akár elhatárolódásra kényszerülök a józan ész, a racionalitás, a civilizált viselkedésformák lehetőségének védelmében.
Mérei tanulmánya (a címe „Az utalás – Az élményközösség szemiotikai többlete”), először 1975-ben jelent meg (A Jel és közösség című kötetben), és nem esik benne szó a holokausztról – sőt, az antiszemitizmusról is csak áttételesen, a fasizmus előretörése keltette rettenetre emlékezve. Egy fejlődéslélektannal foglalkozó pszichológus – egy csodálatosan sokágú elme – kirándulása ez a szöveg a szemiotika területére, amely most újraolvasva az akkoriban még nem is létező „történelmi emlékezet-tudomány” egyik alapító szövege is lehetne.
Az utalás Mérei szerint olyan gesztus, szó vagy szöveg, amelyben „ 1. (…) a jelentő egyazon valóságszinten van a jelentettel, sőt annak szerves része. Mint élménymaradvány, mint tapasztalásroncs helyettesíti az egészet.” (Mérei, i.m., in: Társ és csoport, Akadémiai kiadó, 1989, 274. oldal). Az utalás „2. (…) nemcsak ismeret, hanem az élmény megközelítően teljes indulati színezetét is felidézi. Indulati jelentéstöbbletet tartalmaz mindazok számára, akik az élményt átélték. 3. Teljes indulati többletével vesz részt az asszociatív folyamatban, eleven affektív gócként. 4. Felidézi az együttességet, megerősíti a szokás- és hagyományképzést s ezzel az összetartozás tudatát. Így az együttes élmény anyanyelve, az élményközösség természetes kommunikációs módja, a félszavakból való értés kitüntetett eszköze. 5. Részt vesz a tájékozódást kívánó helyzetmegoldásban, és extralogikai élménytámpontokat nyújt az időbeli és térbeli orientációban. 6. Mint szubjektív dinamikai egység egyben attitűd-kezdemény, az értékképzés egyik személyes indulati összetevője.”
Az antiszemitizmus témájához kapcsolható beszéd a mai magyar közbeszédben (szándékosan jellemzem ilyen homályosan) – utalás. Ez volna az én állításom. Az antiszemitizmushoz kapcsolható beszéd vagy beszédtöredék szótári jelentésén túl rendelkezik egy másik, erősebb és fontosabb, élmény-felidéző jelentéssel. Olyan erős és fontos ez az élmény-felidéző jelentés, hogy a beszédtöredék mintegy újraindítja az élmény filmjét, visszahozza a múltat a jelenbe, újra-átélhetővé teszi az élményt. Úgy pontos fogalmaznunk, az egyik élményközösség esetében, hogy kikényszeríti a traumatikus élmény megismétlődését. Minden, az antiszemitizmus témájához kapcsolható beszédtöredék egy megismételt kis holokauszt azok számára, akikbe belegyökerezett az eredeti esemény traumája, akár másod- vagy harmadgenerációsként. De miközben az utalás megértésekor újraéli az eredeti élményközösséghez kapcsolódó érzelmeket, a megértő, a megérintett, egy közösségi identitást is kap megértésével együtt. Az érintettek közösségének tagjaként határozza meg, vagy leplezi le akár önmaga előtt is, a megértés ténye. Úgy gondolom, a mai magyar közélet fő baja az utalásos érzelmi érintettségek átemelése a politikába: a racionális(abb) politikai identitások hiánya.
Ez nem különlegesen újszerű meglátás persze: a trauma tovább él, átadódik, és közösségeket definiál. Jelentősége csak akkor tűnik ki, ha szemügyre vesszük az antiszemitizmus tükörszimmetrikusnak tekinthető párját is, az anti-antiszemitizmust. Vajon működhet-e ez utalásként, s ha igen, milyen csoport számára, s milyen identitásalkotó érzelmi élményt idéz fel? Nem kell ahhoz nagy bölcsesség, hogy az antifasizmusban, illetve a fasizmus címkéjében meglássuk a lehetséges utalást. Ha pedig látjuk, akkor látjuk a jelenlegi magyar jobboldal vezetőinek az antiszemitizmus témájával kapcsolatos (megint szándékos a homályosság) viselkedésének gyökereit is.
Az antifasizmus, illetve az anti-antiszemitizmus lehet fenyegető utalás (Mérei fogalmai szerint), mert szolgált már fegyverként Magyarországon: a kommunista diktatúra szava volt a Horthy-rendszerre, az úri középosztályra, a keresztény középosztályra s általában mindenre, ami a két világháború közti magyar állammal kapcsolatos. Akiknek identitása ebben a korszakban, ennek az államnak az iskolarendszerében és/vagy társadalmi csoportjaiban gyökerezett, azok elsősorban a személyüket, identitásukat és biztonságukat fenyegető politikai erőt látták az „antifasizmusban”. Nem ok nélkül, és mégis abszurd következményekkel – mert, azt hiszem, mind a mai napig ilyen fenyegető utalásként hangzik a jobboldalon elköteleződők számára az anti-antiszemitizmus. Mivel a fenyegetést látták benne, ma is a fenyegetést látják benne – legalábbis könnyen rávehetők erre. Az antiszemitizmushoz kapcsolódó beszéd tehát a jobboldalon is utalásként működik, csak éppen egészen más élményközösséget, más megaláztatást és félelmet idéz fel, máskor és máshol elszenvedett sérelmeket, mint a magyar holokauszt áldozataiban és utódaikban.
Két közösség születik újjá percenként Magyarországon, amióta az 1990-es választási harc környékén felszínre jött két rivális értelmiségi csoport „belső nyelveként” az urbánus-népi vita. Régi gyötrelmek közepette két anakronisztikus csoport identitása igazolódik újra és újra, amelyek létszáma nem nagy, de az értelmiség körében felülreprezentáltak és hagyományosan ideológia-alkotó szerepek hordozói. Ennek pedig a jelenlegi politikai pártok, pontosabban a jelenlegi politikai oldalak, a haszonélvezői. Az antiszemita utalás jelentése a „balliberális” oldalon: „gyilkosok fenyegetnek minket, ahogy fenyegettek régen!” Az anti-antiszemita utalás jelentése a mai jobboldalon: „gyilkosok fenyegetnek minket, ahogy fenyegettek régen!” Ki szavazna a gyilkosára, ha választhat egy tolvajt is helyette?
Bármi legyen is az antiszemita és az anti-antiszemita megnyilvánulások magasabb morális jelentősége, nem beszélve szó szerinti jelentésükről, az utalás mindig előnyt élvez, mindig erősebb lesz, és újrateremti két olyan attitűd szimmetriáját a mai magyar politikában, amelyek a józan ész és az egészséges morális érzék számára sohasem szimmetrikusak. De az érzelmi közösségeinkben gyökerező identitásunkat nem a józan ész és nem az egészséges morális érzék alakítja, hanem egy annál alapvetőbb, ha tetszik, primitívebb, szolidaritás: a szolidaritás a fenyegetettségben.
Nem lényegtelen a megalkotott identitás szempontjából, hogy Mérei éppen óvodáskorú gyermekek megfigyelése közben talált rá az utalás jelenségére. Az utalás megértése – ez már az én spekulációm – regresszióval járó tapasztalat, olyan érzelmi élmény, amely visszavet minket a kisgyermekkor világába, arra a határra, ahol a felnőttként megkövetelt gondolkodási és magatartási normák érvényüket vesztik. A regresszióban megélt közösség kizárólagos és abszolút érvényű. Nem ismer alternatívát, kívülállást, távolságtartást, és nem tud képet alkotni egy másfajta csoport másfajta identitásáról, nem tudja megérteni egy másik ember egészen másfajta motivációit és másfajta élmények alkotta identitását.
Az utalás elhangzik, megértjük, és ettől fogva nem értjük egymást a magyar társadalomban: magunkra maradunk fenyegetettségünkkel, vagy legjobb esetben is azzal az érzéssel, hogy kívülállók vagyunk egy hatalmas érzelmi energiákat mozgató és rettenetes történelmi múltakra hivatkozó drámában. A bevonódók száma azonban egyre nő, a kívülállóké egyre csökken: ha az utalásokban rejlő érzelmi közösségek alakítják a közbeszédet, a vak rettegés és szolidaritás határain túl eső terület mind afféle senkiföldje, érdektelen, érthetetlen, sőt nem is létező terület.
Nem szükségszerű persze, hogy a fenyegetettség-érzet szolidaritása legyen az elsődleges identitásalkotó tényező a magyar közéletben. Noha az elmúlt tizenöt évben a közbeszéd – legalábbis véleményem szerint – inkább oda hatott, hogy kiterjessze a fenyegetettséget és az antiszemitizmus témájához kapcsolódó beszéd utalás-értékét is ezzel, olyan csoportokat is bevonva a játékba, akik nem érintettek az utalások eredeti élményközösségében, nem hiszem, hogy az antiszemitizmus témája szükségszerű választóvonal a magyar társadalomban. Ellenkezőleg: úgy vélem, hogy csak az utalások érzelemtelítettsége tartja fenn az antiszemitizmus témáját. Csak a támadások és viszonttámadások indulata vakíthat el annyira minket – a közbeszédet alakító értelmiségiekre gondolok --, hogy nem látjuk az utalásban a feldolgozatlan traumát, s az utalás teremtette közösségben az anakronizmust. Sokat idézték Bibót a rendszerváltás idején; milyen üresen hangzott akkor. Hadd idézzem én is most, végre megértve, vagy legalább mélyen, utalásként átélve, amit mondani akar: ahol félelem van, ott nincs demokrácia.
Szerencsétlen dolog lenne, ha a magyar jobboldal nem találna magának más identitást, más csoport-élményt, mint az anti-antiszemitizmustól való félelemmel indokolt antiszemitizmust – és szerencsétlen dolog lenne, ha a baloldal és az utalások nyomása alatt eltűnő liberális közép nem találna más identitást magának, mint a jobboldaltól való félelmet. Nem kell több, mint egy retorikai fordulat, amely maximálisan tiszteletben tartja az utalásokhoz kötődő „érzékenységeket”, elismeri alapvető szerepüket a személyes történetek és identitásuk alakulásában, de a közbeszédben nem engedi érvényesülni az utalások közösségeit.
