Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Egy független függőségeiről, 2007/12, a Heti Válasz által elutasított cikk

2010.04.21. 12:08 | babarczyeszter | 2 komment

Címkék: média összeférhetetlenség publicisták

Kvázi ars poetica

 

A Heti Válasz december 6-i számában közölt egy listát, amely 17 „gyakran szereplő elemző” publicistát, politológust sorol fel, akik „tanácsot adnak” elemzéseik tárgyának, magyar politikusoknak. A listán szerepelek én is, amit akár kitüntető figyelmességnek is tekinthetek. Az ügy rendkívül fontos, és az alább írottakkal nem szeretném elhárítani személyes felelősségemet, sem rossz színben feltüntetni a hetilap dicsérendő kezdeményezését. Inkább tűnődéseimet osztanám meg az olvasóval – immár, egy tavalyi hasonló cikk után, második lépésben – a magyar közállapotokról és egy értelmiségi dilemmáiról.

A cikk szerint egy cégen keresztül, „tanulmányírás” formájában értékesítem gondolataimat a megbízó MEH számára. Hogy ez az információ honnan származik, nem tudom, a Heti Válasz újságírói, Török Gáborral vagy Somogyi Zoltánnal ellentétben engem nem kerestek meg, hogy megkérdezzenek, és minden bizonnyal nem nézték meg azt a MEH honlapján nyilvánosságra hozott dokumentumot sem, amely eligazította volna őket (és az olvasókat) arról, mi zörög a bokorban. Ez újságírói hiba, de közszereplőként nem rovom fel a hetilapnak, sőt, meggyőződésem, hogy manapság még egy féligazság is jobb, mint a teljes hallgatás. Engedjék azonban meg, hogy megosszam a teljes igazságot Önökkel is – ahogy megtettem ezt már azután is, hogy a Magyar Nemzet először nyilvánosságra hozta az általam jegyzett cég és a MEH közötti szerződéses kapcsolat tényét.

 

Igaz, hogy az általam jegyzett cég és a MEH között szerződéses kapcsolat áll fenn. A szerződés tárgya azonban nem tanulmányok írása, és különösen nem politikai tanácsadás, hanem egy informatikai rendszer elkészítése és feltöltése a kerekasztalban keletkező anyagokkal, valamint ezekhez tartozó grafikákkal, animációkkal. A megrendelő nem a MEH, hanem a Magyarország Holnap Kerekasztalok Titkársága, amely a szakmai szervezetek által delegált szakértőkből álló három (oktatási, nyugdíj- és versenyképességi) kerekasztalt szolgálja ki. A Titkárság jogilag nem önálló, a MEH kötelékén belül működik, így szerződéses viszonyait a MEH jegyzi ellen. Végül, a megbízott nem szerény személyem, hanem egy 5-7 fős csapat, akik a szóban forgó informatikai rendszert, ennek grafikai terveit, informatikai elemeit elkészítik, animációkat és grafikákat alkotnak, a kerekasztal szakértői anyagait kivonatolják, rövid bevezetőkkel látják el, azon túl pedig beillesztik az informatikai rendszerbe. Klasszikus outsourcingról van szó: egy az államigazgatás normális működésébe nem illeszkedő feladatot egy külső cég segítségével old meg az állam.

 

Ilyen esetben a feladatot kell összemérnünk az erőforrásokkal, a teljesítés minőségével, és azzal, vajon alkalmas személyeket kértek-e fel rá. A teljesítési időszak még nem zárult le, azonban az eddig létrehozott (még fejlődő) rendszerek, cikkek és grafikák már hónapok óta elérhetőek a magyarorszagholnap.hu oldalról indulva, így mindenki megítélheti, vajon milyen típusú munka áll a szerződés mögött, van-e politikai tanácsadás ebben, outsourcing típusú feladat-e egyáltalán, és a létrejövő munka mennyisége és minősége arányban áll-e az erre fordított forrásokkal. Nem akarom prejudikálni az olvasó ítéletét: ítélje meg maga. A lelkiismeretem tiszta. Mondhatnám tehát, hogy a jereváni rádió áldozata vagyok.

 

Mégis, fel kell tennem magamnak a kérdést: vajon rosszul ítéltem-e meg egy helyzetet, vajon nem összeférhetetlen-e a publicisztikaírás egy állami megrendelővel fenntartott szerződéses kapcsolattal még akkor is, ha egyébként a szerződésnek nincs köze politikai tanácsadáshoz, nem is személyes megbízatás, és nem is olyan jellegű tevékenység, amely közvetlenül nekem nyújt jövedelmet. Néhány évvel ezelőtt, amikor módom lett volna rá, hogy pénzért írjak tanulmányt egy politikai megrendelőnek, ezt elhárítottam, mert összeférhetetlennek éreztem a publicisztikaírással. Szívesen elmondom a véleményemet bárkinek, aki megkérdez, legyen politikus, kormánypárti vagy ellenzéki, de ezt ingyen tettem eddig is és a jövőben is ingyen teszem. Egyébként fölöslegesen, mert nemigen hallgatják meg. Kérdezhetjük, helyes-e, ha egy publicisztikát író személy egyáltalán személyes kommunikációt folytat, magyarán társalog, politikai szereplőkkel, de ha ezt tekintenénk főszabálynak, akkor információmentes, bár a magyar nemzetkarakterológiához illő szórakoztató műfajjá degradálnánk a publicisztikát (aki nem tudja a tényeket, és nem ismeri a szereplőket, az véleményt alkot róluk). Ilyen messze tehát nem mennék el, és nem hinném, hogy a Heti Válasz ezt követelné meg saját publicistáitól vagy újságíróitól. A másik véglet – ahol ugyanis az ember az egyik nap függetlenként megnyilatkozik arról, amit a másik nap tanácsadóként csinál vagy sugall – az én esetemre nem vonatkozik, hacsak nem nyilatkozom publicistaként a Magyarország Holnap Kerekasztalokhoz készült interaktív animációk nemzetmegmentő jellegéről, anélkül, hogy feltárnám a mondott animációkhoz fűződő alkotótársi viszonyomat.

 

Az igazi kérdés azonban nem ez. Az igazi kérdés az, mit jelent szellemileg függetlennek, hitelesnek lenni ma Magyarországon. Nem mintha félnék, hogy egy állami megbízatás eltorzítja a kritikai élt az írásaimban, s bár lehet, hogy megcsalom magam, nem hinném, hogy kevésbé vagyok kritikus 2007. július 1. óta, mint azelőtt, mint ahogy az is meglepne, ha jelentős mérvű szándékos félreolvasás nélkül bárki a regnáló politikai elit dicshimnuszát olvashatná ki az írásaimból vagy a megnyilvánulásaimból. Könnyen belátható, hogy egy közalkalmazott – vagy akár üzletember – nyerő stratégiája politikai vitákban az, ha nem szólal meg, mert akkor bizonyosan megtartja az állását vagy a gyümölcsöző üzleti kapcsolatot, bármely kormány legyen is éppen hatalmon. Az én személyes tudásom a saját befolyásolhatóságomról vagy annak hiányáról azonban teljesen másodlagos. Sokkal fontosabb, hogy hihet-e a politikai elitből kiábrándult olvasó a magyar publicistáknak (hihet-e nekik jobban, mint a politikusainak). Tudjuk, hogy nem hisz. De hihet-e?

 

Amikor először szembesültem azzal a kérdéssel, vajon el szabad-e vállalnom ezt a feladatot, tudtam, hogy egész szellemi hitelemet, egész eddigi életemet teszem kockára. Azt is tudtam azonban, hogy egész eddigi életemmel nem értem el semmit, ami javított volna Magyarország politikai kultúráján. Éveket és cikkek sokaságát szenteltem a szimbolikus politizálás és múlt politikai felhasználása elleni harcnak, teljesen fölöslegesen. Éveken át próbáltam racionális és árnyalt gondolkodásra késztetni embertársaimat, igen kevés sikerrel. Éveken át írtam a cikkeket a bizalom és az igazmondás szükségességéről, és azokról a rossz játszmákról, amelyeknek foglyává lett az ország. Nem kell mondanom, milyen fenomenális eredménnyel. Ha tehát most az a kérdés, vajon lemondjak-e a szereplésről és a publicisztika-írásról, ha minimális esélyt látok arra, hogy ennek fejében akár csak egy centiméterrel is előrébb lendíthetem egy toleránsabb, árnyaltabban gondolkodó, demokratikus vitákat folytató ország ügyét, akkor a kérdés nem is kérdés.

 

Nem azért írok publicisztikát (szerepelek a televízióban, és a többi), mert publicisztikát akarok írni, vagy mert ebből szeretnék megélni, hanem mert egy kicsit másféle országban jobban érezném magam. Ha pedig ehhez partnert találok bármilyen pártban, kormányban, állami szervben vagy köztisztviselői karban, akkor örömmel kötök szövetséget. Belefáradtam a puszta beszéd hiábavalóságába, nem érdekel az öncélú szereplés, és arra jutottam, hogy nincs az az értelmiségi primadonna, aki többet tudna tenni egy ország javáért, mint egy alázatos web2.0-s fejlesztő, aki megpróbálja létrehozni a racionális diszkusszió kereteit minél többféle hang, nézet, információforrás és tudás, minél több polgártársunk számára.

 

A primadonna lelke persze nehezen száll el. Aki hozzászokott a közéleti szerepléshez, aki megtapasztalta ennek az erejét – nem a hatását, mert az nem sok van, de azt az erőt, amit a televízióban való puszta megjelenés egy egyébként érdemtelen emberre ruház --, nehezen mond le róla. Elmagyarázza magának, miért is hasznos a véleménynyilvánítás, mennyi ügyet szolgálhat így, mennyivel több információt adhat át, milyen sokat tehet másokért. Nem hiszem, hogy kivételes lennék ebben. A HV listájában előkelő helyen szereplő politológus mondta nekem, sokat gondolkodik azon, vajon miért is vállalja el a szereplést újra és újra, és ilyenkor azt mondja magának: médiatöltelék mindig lesz, és ő legalább igyekszik kulturált hangon szólni és érdemi információkat adni át, ügyelve a szakmai tisztességre. És ez így is van: kulturált hangon szól, érdemi információkat ad át, és ügyel a szakmai tisztességre.

 

Ami a felszínre forrt az elmúlt két évben, szükségessé teszi, hogy a közéleti értelmiségi szerepekről alkotott elképzelésünket újra átgondoljuk. Nem egy típusunk van ma, hanem több, de mindegyik problematikus. A politológus (tőlem eltérően) szakember, aki szaktudását egy piacon értékesíti, és a piac szereplői természetesen a politikai tér szereplőiből állnak: magukból a politikusokból és a médiából.

 

A közíró átmenet a valamikori független értelmiségi (mi is volt az?) kissé avítt, de nemes eszméje és a flekkre fizetett hírlapíró között, és örökös, valamint meglehetősen hiábavaló küzdelmet folytat a politikai lojalitáspiaccal és a szórakoztatóipari szenzációéhséggel: ha árnyaltan ír, csalódást szerez mindenkinek.

 

A médiasztár, a jelentős műsorvezető a személyiségét árusítja, és közben gyakran elfeledkezik arról, hogy naponta nyilvánít véleményt olyan dolgokról, amelyekről a leghalványabb fogalma sincs – ritka az olyan médiasztár, aki egy-két év után ne érezné csalhatatlan és mindenoldalú szakértőnek magát.

 

A single issue értelmiségiek – jogvédők, környezetvédők, nemes társadalmi ügyek bajnokai – nap mint nap azzal a kínzó gondolattal küzdenek, hogy ha nem mennek a döntéshozók közelébe, akkor az általuk fontosnak érzett ügyet nem mozdíthatják előre, ha viszont a döntéshozók közelébe mennek, akkor a rossz kompromisszumok és a korrumpálódás (vagy a korrumpálódás látszata) fenyegeti őket, és nehéz megmondani, hol csap át a nemes ügy képviselete lobbizásba.

 

A művész esetében mindig kérdés lesz, vajon önmagát, a saját szakmai csoportját, vagy az egyetemes kultúra örökkévaló értékeit képviseli-e. A tudósok többsége sértőnek érzi a média felszínességét, de ha médiafigyelemhez jutnak, elfeledik a tudományos alázatot s rögtön a végső igazságok birtokosaként kezdenek szerepelni. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az értelmiségi foglalkozású emberek többsége közelebbi vagy távolabbi függésben áll állami szereplőktől (mert az intézmény, amelynek tagjai, jövedelmet húz az államtól, és hatékony lobbistákra vár, és mert a saját területükön való előrehaladásnak gyakran vannak politikai surranóútjai), akkor meglehetősen csúfnak látszik a kép.

 

Kint is és bent is? Nem élünk ideális világban, és nem baj, ha a hőskor hősi értelmiségi szerepei megváltoznak. Az elvárásainkat kell tisztáznunk. A Heti Válasz cikke fontos lépés ebben az irányban, de csak akkor, ha nem állunk meg a „politikai zsoldban álló véleményformálók” közkeletű – persze mindig a másik oldalra vonatkoztatott – összeesküvéselméleténél. Nem azért fontos, hogy továbbmenjünk ennél, mert a véleményformálók több bizalmat érdemelnek (a szavahihetőség szintjét nem lehet általában megállapítani, csak egyénenként), hanem azért, mert a társadalmi bizalom visszanyeréséhez szükség van arra, hogy tisztán lássuk, kinek mi a szerepe a közös ügyeinkről való beszédben és a közös ügyek megoldásában.

 

A társadalmi bizalom helyreállítása csak akkor lehetséges, ha a társadalmi elit – köztük az értelmiségiek és a hivatásos véleményformálók – először is szembenéz a saját felelősségével, a saját szerepével, azzal, hogy mit tud és mit nem tud tenni, milyen áron. A szembenézés, a felelősség és a végső döntés egy szerep mellett az egyénre tartozik. Az azonban mindannyiunk közös érdeke, hogy olyan beszélgetést hozzunk létre, amelyben a társadalom tagjai nem érzik úgy, hogy kiszolgáltatottak az elit (vagy a média) manipulációinak – ellenkezőleg, amelyben a társadalom tagjai megrendelőnek érezhetik magukat.

 

Magyarország még mindig feudális ország, az elit ellejti a táncait a maga báljain, ezeket a táncokat pedig a társadalom nagy része messziről, gunyorosan, rajongva vagy idegenkedve nézi. Egy valóban demokratikus országban több alázatra van szükség azon szerencsések részéről, akik így vagy úgy eljutnak ezekre a bálokra, több alázatra a társadalom egésze iránt. A véleményformáló elit szerepe az, hogy a döntéshozó elitet naponta figyelmeztesse rá, hogy társadalmi megbízásuk van, nem önmagukért vannak, hanem másokért. Erre a figyelmeztetésre Magyarországon nagy szükség van, és ameddig ez a szükség létezik, addig nem hihetem, hogy a független értelmiségi ideálja teljesen fölöslegessé lett.

 

A függetlenség azonban nem lesz tökéletes és hibátlan, ahogy a Kádár-korszakban sem volt az – a függetlenség nem azt jelenti, hogy egy személy a döntéshozó elittől (beleértve az üzleti elitet is) tökéletesen elszigetelődve, teljes autarkiájából kiordítva figyelmezteti azokat, akiket figyelmeztetnie kell. A függetlenség viszonylagos, percenként meg kell érte küzdeni, és soha senki nem testesíti meg egymagában. A függetlenség azt jelenti, hogy bizonyos értékek, bizonyos érvek és bizonyos célok fontosabbak, mint egy politikai vagy üzleti szereplő pillanatnyi érdekei.

 

A közéletiség pedig azt jelenti, hogy egy embernek egy adott pillanatban megadatik, hogy ezeket az érveket, értékeket és célokat képviselje, tökéletlenül persze, mert önmagában senki sem testesítheti meg a társadalom hangját. A függetlenség éthosz és igényesség. A függetlenség nyitottság a kritikára. Ha pedig úgy hozza a helyzet, ha az éthosz, az igényesség és az értelmiségi közösség kritikája azt kívánja, hogy áldozzuk fel a primadonnát, akkor egy ősi, rituális mozdulattal el kell vágnunk a primadonna nyakát. Én minden bizonnyal ezt fogom tenni – mert minden publicisztikám végére mégsem írhatom oda, hogy „a szerző 2007. július 1-től a Magyarország Holnap Szakértői Kerekasztalok szakértői anyagait és internetes felületét gondozó, valamint a civil vitának terepet adni kívánó Civil Kerekasztal internetes rendszerét specifikáló és fejlesztő, továbbá a közoktatás, a nyugdíjrendszer és a versenyképesség problémáit interaktív animációk formájában ismertető, szociológus-közgazdász-grafikus-informatikus csapat szakmai irányítója, mely munkára a Miniszterelnöki Hivatal kérte fel.” Nem mintha szégyellném, csak még reklámnak nézné valaki, arról nem is beszélve, hogy ilyen hosszú full disclosure egyetlen sajtótermékben sem férne el.

 

 

 

 

Mi van középen? (2010/04/02) Népszabadság

2010.04.02. 22:37 | babarczyeszter | 1 komment

Címkék: mszp fidesz országgyűlési választások jobbik új párt 2010 teadélután lmp pártrendszer országgyűlési választások 2010 passzivizmus társadalmi konszenzus politikai tér átrendeződése fidesz centrum felé húzódása politikai pártok kétharmados törvények politikai centrum tea party elitellenesség

Thomas Friedman a héten az amerikai politikával kapcsolatos keserűségét foglalta a New York Times publicisztikájában. Kiindulópontja a „tea-párt” mozgalom volt. A tea-party gyűlésein, amelyeken százezres tömegek is előfordulnak, a bostoni lázadás jelszava a kötőanyag. „No taxation without representation.” Szabadon átültetve a mai viszonyokra: ne merjétek lenyúlni a pénzünket, amikor minket aztán nem képviseltek. Jelképük a fenyegető ököl. A címzett a teljes politikai elit.
 

 
 
Friedman a közép elvesztését siratja, és egy „radikálisan centrista” teapártról álmodozik, amely megtörné a kétpólusú amerikai választási rendszert. Nem erre vágyik sok magyar szavazó is, egy pártra, amely elég erős ahhoz, hogy az elittel is szembe tudjon szállni? Nem ez a Jobbik sikerének a titka? És mi, akik a radikális nemzetmentést nem szívleljük, nem erre vágyunk titokban, hogy konszolidáltan, szépen, kedvesen vágja valaki pofán a Jobbikot (és ha már, akkor a többit is)? 
 
Az elitellenesség más országokban is felnevel radikális mozgalmakat, főként, ha a választók mérhetetlenül frusztráltak ilyen-olyan okból. A mi populista gyökérmozgalmunk (már elnézést a szóviccért) a Jobbik. Minden dühöt összegyűjtenek, minden csalódást, minden keserűséget. Menjenek ezek a fenébe, mert minket aztán nem képviselnek – ez a Jobbik népi gyökere. A cigánykérdés ügyes tematizálásával robbantottak a magyar politikai erőtérben, de egy single issue (egyetlen témát képviselő) párt nem kerül kormányra soha. A Jobbik pedig kormányra akar kerülni. 
 
Van erre esélyük? Ha minden marad a régiben, nem kizárt. A Jobbikot az elit nevelte fel – a baloldal a rossz kormányzással és azzal, hogy tényleges, mindennapi kérdésekre nem kínált válaszokat.    Gyurcsány és az SZDSZ igazgatótanácsként képzelték a kormányzást, pedig a piramis egy demokráciában a feje tetején áll: a választótól jönnek a megoldandó problémák, az elit dolga pedig az, hogy megoldja őket. A Fidesz a maga részéről a mindennapi politikai vitát cserélte fel a gátlástalan gyűlölködéssel és mindenféle konstruktív politikai javaslat elkaszálásával. Bevallom, kárörömmel figyelem, ahogy mindent a fejükhöz vág most a néplelket képviselni igyekvő kurucinfó – a haza, ugyebár, nem lehet ellenzékben, tehát a rohadt, korrupt, hazaáruló tolvajbandával (stb.) szemben minden eszköz megengedett.
 
A politikai erőtér – Orbán Viktor szép szavával élve – valóban radikálisan átrendeződik a Jobbik megjelenésével.  A Fidesz tehát most a centrumba tart, ahogy az LMP, az MDF és az MSZP is. Ott lökdösődnek, rémülten, hogy elveszítik a szavazóikat, mert azt sem tudják már, hol vannak, egyáltalán, mifélék és mit akarnak.  Dől az egész, mint a dominó.
 
Nem egy ismerősömben erősödött fel az utóbbi időben az emigrálás gondolata. De még aki itthon tudja csak elképzelni az életét, az is visszahúzódik egy teljesen politikamentes bokorba (ha maradt még ilyen). Nem olvas újságot, nem néz tévét, kimegy a szobából, ha valaki politikai témát vet fel, és – természetesen – nem szavaz. Minek? Kire? Aki még nem lopott, majd lopni fog, amikor átmegy a kezén a pénz. Aki még nem tett keresztbe értelmes kezdeményezésnek, az majd megragadja az alkalmat, ha megragadhatja. Ezekre?
 

 
Arról szeretném meggyőzni a kedves olvasót, hogy a centrum gondolata rokonszenves, de nem tartható. A kétpólusú politikai rendszert sem lehet lecserélni másra, és nem is kell. Orbán Viktor és a Fidesz más jelentős politikusai valóban azt ismételgetik most – maguknak legalább annyira, mint híveiknek és a még megnyerni kívánt kiábrándultaknak –, hogy lehetséges és szükséges is egy nagy néppárt (mondhatnánk, Hazafias Népfront), amelyhez képest (mondják ők) minden és mindenki szélsőséges.  Hónapok óta újra és újra eszembe jut, amikor egy barátomnak nevezhető fideszes képviselő naiv jóindulattal kérdezte tőlem, vajon tényleg nem lehetséges-e, hogy elég egy párt, amelyben megfér minden és mindenki. Hosszan néztem rá, mire elpirult. Ki se kellett mondanom, hogy hívhatnánk-e esetleg ezt az egypártot MSZMP-nek?
 
Ilyen párt demokráciában nem létezik.
 
Ez a négy vagy nyolc év  tényleg radikális változást hozhat a centrumban, ha nem is úgy, ahogy Friedman képzeli. Az MSZP, miután a sarokba térdel és levezekel számos bűnéért, ennyi idő alatt átalakíthatja magát korszerű szociáldemokrata párttá. Csak egy a baj: nem látszik, ki vezényelné ezt az átalakulást. Gyurcsány? A magyar választók szókincsében a neve nyolc éven át még bizonyosan szitokszóként lesz használatos. Valamelyik ifjú titán? Megfojthatják a párt öregjei, ha ugyan ki nem derül, hogy ő maga sem volt mentes az állami pénzek magáncélú lecsapolásától. A Fidesz minden bizonnyal kitüntetett figyelmet szentel majd nekik. És aki tiszta, arról sem hiszik már el, hogy tiszta. Alighanem a politikából kiundorodott szakemberek közül kell feltámasztani valakit, hogy visszahozza a sírból a Szocialista Pártot.
 
Száz szónak is egy a vége: az MSZP és általában a baloldal akkor jár jól hosszú távon, ha rövid távon a Fidesz lecsukatja az összes gazfickót.  A Jobbik (egy darabig) majd gondoskodik arról, hogy a Fidesz szennyes ügyei is előkerüljenek. Ha az LMP bejut a parlamentbe (remélem, hogy bejut), akkor némi esély van rá, hogy ne csak jobbról, hanem a balközépről is rigorózus figyelem kísérje. És a Jobbik – nos, a Jobbiknak is jut majd a húsos fazékból. Lesz ott is éhes ember elég. Négy év a parlamentben, és a feddhetetlen jakobinus terror szelleme elkopik. 
 
De miért kell várnunk arra, míg a (külső vagy belső) politikai ellenfelek szivárogtatnak? Mi magyarázza, hogy a rendőrség és az ügyészség csak az elmúlt három hónapban ébredt fel? Hogyan lehetséges, hogy a bíróságok nem képesek felgyorsítani az ügymenetet? Miféle abszurditás az, hogy a választási rendszerből bohócot csinálhatnak bűnözők, akik 750 cédulával mentességet vásárolnak maguknak? Miféle ország az, ahol létező vagy nem is létező nemzetállamok tiszteletbeli konzulaként úszhatják meg a felelősségrevonást a néhány milliárdot elsajátító üzletemberek? 
 
És legfőképpen: hol vannak az újságírók? Hogyan kényszerítheti ki a köztelevízió – amely éppen nekifogott a politikai igazodásnak –, hogy a pártok vezetői kemény kérdéseket kapjanak? Hogyan engedheti meg magának egy politikus, egy állami vállalati vezető, hogy nem hajlandó nyilatkozni, vitára kiállni, kitenni magát a tisztítótűznek? 
 
Lassan persze változik ez a kép is, szaporodnak a civil szervezetek, amelyek a pártok költését, ígéreteit, a költségvetés trükkjeit és a nagyvállalatok pazarló működését monitorozzák. Nem az a félelmetes, ha egy párt nagy többséget szerez – a félelmetes az, ha a sajtó, valamint a civil és a vállalati szféra, félelemből, nyereségvágyból, ügyetlenségből vagy egyenesen cinizmusból nem veszi komolyan a feladatát. Az a valódi veszély, ha a választók jobban figyelnek a pártok homályos szlogenjeire, mint a koszos sarkakat bevilágító újságcikkekre vagy elemzésekre. Szerencsénk van: a választó a homályos szlogenektől már undorodik. Most már csak arról kell meggyőzni, hogy a turulszittya világbirodalmon túl is van – némileg közelebbi és praktikusabb – módja annak, hogy kikényszerítse a politikai elittől, ami jár neki. Hogy tudniillik az ő problémáira kínáljanak megoldást.
 
A Jobbik talán ijesztő, de mire az első négy év letelik, már korántsem lesz ilyen ijesztő – ha a többi párt felébred, és összekapja magát..Dühvel, arroganciával vagy szenteskedéssel hosszú távon nem lehet a szavazókat megtartani – csak tartós eredményekkel, hatékony problémakezeléssel lehet. 
 
A Fidesz túlhatalma is ijesztőnek tűnik. A Fidesz most csak általában „erős felhatalmazásról” beszél. Hogy mire adják a választók felhatalmazásukat, azt nem árulják el. Általános felhatalmazás azonban nincs. Felhatalmazást konkrét problémák kezelésére és megoldására kapják a politikai erők, nem arra, hogy csak úgy általában „éljenek vele” – ahogy most a fideszes mantra szól. Gyurcsány Ferenc is kapott felhatalmazást – még ha a Fidesz akkoriban azt állította is, hogy illegitim volt a választási győzelem –, de hogy mire kéri, azt nem merte megmondani. Nem is tudott kormányzati sikereket elérni.  
 
Akár hiszik, akár nem, nekem őszinte meggyőződésem, hogy a demokrácia éppen ezekben az ijesztőnek tűnő napokban kezdődik Magyarországon. Végre emancipálódhatunk, ki-ki a maga módján, de a legtöbben középen. Nem radikális középpártra van szükség: arra van szükség, hogy az állampolgár kikövetelje, kikényszerítse, hogy képviselői őt képviseljék. Hogy aztán a képviselendő ügy adócsökkentés-e vagy a lakástámogatási rendszer felfuttatása, a korrupció visszafogása vagy a vállalkozásokat sújtó túlszabályozás csökkentése, a rasszizmus büntetése vagy a fehérgallérosok fülön csípése, a cigány-magyar viszony békés rendezése vagy éppen a sajtószabadság tiszteletben tartása – erre kell keresnie a meggyőző választ a pártok programjaiban. A bal, a jobb, a balközép és a jobbközép éppen abban különbözik egymástól, hogy milyen prioritást ad melyik problémának. 
 
A „centrum” is csak szlogen – megoldásokat kell várnunk, ha nem is tökéletes, de elfogadható megoldásokat. Probléma van elég. A megoldásokhoz néha a pártoknak egymással is egyezkedniük kell. Ez az alkalmi kiegyezés a centrum egy demokráciában.

Eclipse (2010/03) Hvg.hu

2010.04.02. 22:25 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: fidesz ügyészség politikai kultúra pintér sándor országgyűlési választások 2010 klientúrák eclipse botrány fideszen belüli erős emberek

A magyar közönségnek az Eclipse szóról Stephanie Meyer (szerintem nyálas) regényfolyamának legújabban megfilmesített változata jut eszébe. Annyiban helyes is ez, hogy a jövő a tiniké, és ők ezen az Eclipsen nevelkednek. Azért mi foglalkozzunk inkább a másik Eclipse üggyel, annál is inkább mert nem pusztán egy újabb korrupciós ügyről van szó. A kérdés inkább az, vajon Pintér Sándor lehet-e ezek után belügyminiszter (amit ő, a szóbeszéd szerint, még néhány hónapja is biztosra vett), pontosabban: a kérdés az, Orbán-e az úr a saját házában.
 
A Fidesz eddigi stratégiája az volt, hogy azonnal megszabadult azon párttagoktól vagy jelöltektől, akire a gyanú árnyéka vetült, netán kifejezetten gusztustalan kijelentéseket tettek, vagy egyszerűen odáig merészkedtek, hogy állítottak valamit a Fidesz jövőbeni terveiről. 
 
A kis halakat azonban könnyű visszadobni a vízbe. Pintér Sándor (vagy más nagyágyuk, akik megnevezésétől az esetleges rágalmazási pert elkerülendő tartózkodnék, mondjunk csak annyit, hogy Centrum Kft.) egészen más kategória. A rendőri pálya, amelyben a korai nyugdíjazás lehetősége még egy főkapitány előtt is nyitva áll, gyakran vezet új és pénzügyileg gyümölcsözőbb élethez egy őrző-védőcég alapításával. Akár azt is az őrzés-védés kiváló minőségének és Pintér szakmai tapasztalatának tudhatjuk be, hogy a cégalapítás után alig néhány évvel az OTP biztonsági tanácsadója és igazgatósági tagja lett. Azt is könnyű megmagyarázni, miért emeli a Fidesz a szakmai kiválóságot többszörösen is bizonyító életút után belügyminiszterré.
 
Legalábbis a Fidesz szóvivő, ha egyáltalán engedi, hogy ilyesféle kérdést tegyenek fel neki, minden bizonnyal ezt válaszolná. 
 
A szóbeszéd persze másként írja le Pintért: rutinos „üzletemberként”, aki a virágzó őrző-védő üzletágban szerzett ismeretségek és a rendőrségi kapcsolatok virtuóz összefonásával afféle klasszikus fővédnökké nőtte ki magát. „A Sanyi elintézi” – ilyesféle mondatokra gondol a szóbeszéd. De ki hallgat a szóbeszédre? Magát komolyan vevő, kormányzásra készülő párt semmi esetre sem. 
 
És itt jön az Eclipse eset. Akár ügyesen időzített bomba, akár a rendőrség és az ügyészség általam már elemzett és dicsőített megtáltosodása okozta, az Eclipse két botrányos ügyével kapcsolatban a VPOP és a rendőrség is nyomoz, előzetes letartóztatásban van egy kupac ember, és olyan autókat koboztak el, amelyek árát nagyjából úgy tudom csak fogadni, mint Wagner úr, aki szerint ennyi nulla nem lehet egy számjegy után. 
 
Persze mindenki olyan autót tart, amilyet megengedhet magának, és olyan közbeszerzést szerez, amelyről meg tudja győzni az érintetteket – a meggyőzés módszerét nem ismerjük – egy 2007-es szoftver dokumentációjával. Pláne, ha csak őt hívják meg ajánlattételre. Minden nagyon legális, még ha – mint Orbán Viktor mondaná – morálisan nem is egészen elfogadható.
 
Az érdekes kérdés pedig éppen ez. Vajon ki vagy mi az erősebb – Orbán vagy Pintér. Képes-e Orbán Viktor megszabadulni saját klientúrájának fajsúlyosabb elemeitől, olyan elemektől, akik mindenféle ügyről tudhatnak mindenféle dolgot. 
 
Két próbája lesz ennek a harcnak. Az első viszonylag egyszerű: lehet-e ezek után Pintér még belügyminiszter. Sejtésem szerint aligha, de ha mégis az lesz, biztosak lehetünk abban, hogy a Fideszben még annál is több disznóság bújik meg, mint ahány csontváz kipotyoghat a szocialisták szekrényeiből. 
 
A második próba már kétségesebb. Mire a Pintér-féle ügyek eljutnak a vádemelésig (ha eljutnak odáig), Orbán a ciklusa legkedvezőbb pillanatait élvezi: az ország szanálásán, amelynek Bajnak Gordon megágyazott, már túlesett (reménykedjünk), és eljöhet a nagy és örömteli békesség, netán még némi fellendülés is. 
 
Vajon lesz-e vád, és ha lesz, mi áll majd benne? Vajon, ha netán bizonyos tényállások bizonyítást nyernek, netán olyan tényállások, amelyek a Btk. szabályai szerint szigorú elbánás követelnek – nem a Btk. szigorítását ígéri Orbán? –, nos, akkor mi lesz a per kimenetele? A független ügyészség és a független bíróság Princz-jellegű megoldást talál? Vagy elindul a korrupt szocialistákra és szabaddemokratákra váró szigorú, méltó büntetéshez vezető úton, amelyet a Fidesz ígér nekünk? (Ennek megfogalmazása kisebb pártrendezvényeken a közönség soraiból úgy tör fel spontán haraggal, hogy „börtönben fogtok megrohadni”).
 
Ha – csupa feltételes mód.  Egy dolog biztos viszont, feltételes mód nélkül. Az Eclipse-botrány következményei rávilágítanak Orbán erejére. Ha nem dobja, ha nem ítéli el feltétel nélkül Pintért – már csak a gyanú árnyéka miatt is –, akkor Orbán, minden látszat ellenére, foglya a saját kilentúrájának. És akkor az Isten könyörüljön rajtunk. 

A rokonszenves Vona Gábor (2010/03) Hvg.hu

2010.03.25. 22:28 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: média jobbik vona gábor politikai program politikai pr politikai programok

A március 24-i Este vendége Vona Gábor volt. A 25 perces beszélgetés az MTV új sorozatát indította, amely egyenként bemutatja, és kemény újságíró tűz alá veszi, a választásokon induló pártok miniszterelnök-jelöltjeit, illetve programjait. Végre! - mondhatnánk Végre elkezdődik: lesz számonkérhetőség a politikában, és a közszolgálati televízió élen jár majd ebben. 
 
A gondolat szép, a kivitelezés azonban némi kívánnivalót hagy maga után, legalábbis a tegnap esti beszélgetést figyelve. Ahogy hallgattam Süveges Gergelyt, amint Vona Gábort próbálja – sikertelenül – sarokba szorítani, arra gondoltam, hogy íme, megint. Megint a tavalyi csatát vívja valaki – az előző választás csatáját. Akkor, 2006-ban volt a fő kérdés az, amit most Süveges Gergő fő közszolgálati fegyverként lóbált: hogy ugyanis miből. Akkor, a 2006-os kampányban ezt a kérdést a köztelevízióban nemigen tették fel közvetlenül a miniszterelnök-jelölteknek. 
 
Remélem, elnézik nekem, hogy egy régi személyes fájdalmamat újra előhozom, de amikor a 2006-os kampányt elemző élő televíziós vitában (Gyurcsány és Orbán bizarr páros kortesbeszédét követően) azt mertem állítani, hogy a két miniszterelnök-jelölt vitája bohózat, mert a valódi kérdés a költségvetés helyzete (tudniillik a miből?), akkor beszélgetőtársaim elnézően és kissé rosszallóan mosolyogtak. Ugyan, miért pont a költségvetésről kéne 2006-ban beszélni? Hát nem az a fontos inkább, hogy ki milyen kormányzási stílust, milyen lendületet képvisel? Pedig 2006 nem erről szólt: a mozgósítási stílus és a lendület a 2002-es választást határozta meg.
 
Ma nem az a kérdés, hogy miből. A Gyurcsány-korszak legpozitívabb hozadéka – szerintem – az, hogy a „miből” gondolatát elültette a szavazók fejében, így a pártok – azon a kötelező kitételen túl, hogy „nem ismerik a számokat, mert a kormány eltitkolja előlük – ebből a kérdésből már felkészültek. (Vicces volt egyébként látni, hogy Vona milyen profi módon veszi át azt a fideszes technikát, miszerint „eltitkolják előlünk az igazságot” – de a démoni „ők” itt természetesen a Fideszt is tartalmazta.)
 
A kérdés ma az: hogyan?
 
Vona Gábor felsorolta az ország égető ügyeit. Jól sorolta fel – nincs olyan párt, amely ne a munkahelyteremtést, a társadalombiztosítási egyensúly visszaállítását, az eladósodottság csökkentését, a korrupció visszaszorítását tűzné zászlajára. És tökéletesen igaza van – a Jobbik magas előnnyel indul, mert a programja nem zavarosabb, mint bárki másé, viszont mindenki másnak (az LMP-t kivéve) joggal teheti fel a kérdést (és joggal tehetik fel a választók is), hogy ha tudják, hogy ezek a fő problémák, miért nem tettek semmit a megoldásuk érdekében? Vagy pontosan mit is tettek? És milyen eredménnyel?
 
Míg Süveges Gergő arra koncentrált, hogy a Jobbik programjának bevételi-kiadási aspektusaival sanyargassa a miniszterelnök-jelöltet, nem jutott eszébe, hogy azok az elemek, amelyek a Jobbik programjában szerepelnek, részben már, hm, hogy szépen mondjam, „ki lettek próbálva”. 
 
Gyurcsány bevezette a banki különadót és a szolidaritási adót is. A Vértesi Erőmű dicstelen megmentése, a Malév visszaállamosításának története szintén szolgálhatna néhány tanulsággal. Hogyan képzel el Vona Gábor (vagy bárki más) egy olyan visszaállamosítást, egy olyan banki különadót – a korábbi próbálkozások fényében –, amelyek tartós eredményt hoznak? Miben térne el a Jobbik gazdaságpolitikája ezeken a pontokon attól, amit már kipróbáltunk? 
 
Vagy vegyük az államadósság esetét. Gyurcsánynál akkor szakadt el végképp a cérna, amikor az Európai Unió nem bizonyult túl fogadókésznek válságkezelési javaslataira 2009-ben – nem kívánták kisegíteni a közép-kelet-európai térséget, de még a visegrádi államok sem voltak hajlandóak a legrosszabb helyzetű Magyarországhoz kötni a szekerüket. Mégis, hogyan képzelné Vona Gábor a sikeres nemzetközi önérvényesítést, a nemzetközi hitelek újratárgyalását? Vajon mit gondol az IMF hitelről, amely kedvezőbb feltételeket nyújt, de komoly követelményeket támaszt? Mit gondol a Világbank esetleges szerepéről? Milyen más fórumokra gondol, amelyeken és amelyekkel egyezkedni lehetne? Ki engedné el a magyar államadósságot? Az egyedi hitelező befektetési alapok? Nemzetközi szervezetek? Mégis, hogyan?
 
És ha már itt tartunk, van még néhány hogyan. Hogyan jönnének létre az új kereskedelmi televíziók, amelyek „politikai befolyásolástól mentesek” lesznek? Lesz egy új ORTT, amely valamit majd máshogy csinál? Vagy másmilyen lesz az új ORTT? Netán maga  Vona Gábor adja majd ki a működési engedélyeket, biztosítandó, hogy ne legyen politikai befolyás a kereskedelmi tévékben? Nem a cél az abszurd, nem is a miből – a hogyan mutatja meg ezeknek a kezdeményezéseknek az abszurditásait. 
 
Hogyan működne a csendőrség? Nem tartozna a Belügyminisztérium alá? Nem lenne alárendelve az ügyészségnek? Netán inkább őrző-védő cégre hasonlítana, amely a működtetők szándékai szerint őriz és véd? Ki adja a parancsot itt, és hogyan számon kérhető a parancsnok, milyen törvények és hogyan szabályoznák egy ilyen új szervezet működését?
 
Nem piszkálni kívánom Süveges Gergőt vagy az Este szerkesztőit. Könnyű a régi csatákba belefeledkezni, és az MTV most bátran vállalja a feladatát, ahelyett, hogy akadálytalanul hagyná hömpölyögni a pártmantrák homályos hullámait. Csak jó szándékú figyelmeztetésnek szánom, és meglehet, tévedek is. Talán nem a hogyan a kulcs most. De az örök igazságot ez nem érvényteleníti: aki a múlt csatáit vívja, a következő csatát el fogja veszíteni.
 

12 pont, kortárs verzió (2010/03/14) Hvg.hu

2010.03.14. 22:30 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: oktatás rendőrség március 15 alkotmány ügyészség közbiztonság szolidaritás kampányfinanszírozás államigazgatás 12 pont nemzeti emlékezet politikai befolyás adótudatosság jó szabályozás jog előtti egyenlőség

12 pont

1. A köztévét és -rádiót ne zsarolják sem a finanszírozáson, sem a felügyelő testületeken, sem az elnöki kinevezésre váró személyeken keresztül. A legjobb megoldás a köztelevízió finanszírozási függetlenségének visszaállítása és a fölösleges csatornák megszüntetése.

2. Az alkotmány választójogra, hatalomgyakorlásra, hatalmi ágakra vonatkozó bekezdéseinek megváltoztatásához a négyötödös többség visszaállítása.

3. Hosszú távú, világos lépéseket lefektető, a pártok közti konszenzust tükröző tervek megalkotása és nyilvános vitája a nyugdíjrendszer, az egészségügy hosszú távú fenntarthatóságának biztosítására, a pazarlás felszámolásával és nyilvános teljesítményméréssel előzetes kvótameghatározás helyett.

4. A pártok és vezetőik programjuk lényeges pontjait (költségvetési prioritások a finanszírozási módok megjelölésével, a közjogi rendszer érintő intézkedések, az adózást érintő intézkedések, a jóléti ellátásokat érintő intézkedések) minden részletét – beleértve finanszírozási forrásait is – hozzák nyilvánosságra a választási kampányban, a köztelevízióban folytatott viták és a sajtó képviselőinek tájékoztatásán keresztül.

5. A túlszabályozást, amely csak fölösleges közhivatalok fenntartását szolgálja, a vállalkozások működésének kárára, vizsgálják felül. A szabályozást váltsák ki utólagos rendőrségi, ügyészségi kontrollal és a büntetőjogi szankciók megszigorításával.

6. A közpénzek transzparenciáját nem álhivatalokkal és álintézkedésekkel lehet és kell elérni, hanem a közbeszerzési szabályok módosításával, büntetőjogi szankcióinak szigorításával, a kampányfinanszírozási szabályok módosításával, a „háttérintézmények” számának csökkentésével és pártatlan külföldi megfigyelők bevonásával.

7. Az államtitoknak, illetve titkosnak minősülő iratok körét radikálisan csökkenteni kell, és a titkosság szabályainak megállapítását nyilvánosságra kell hozni. Ugyanez vonatkozik a titkosszolgálatok működésének határaira.

8. Az offshore cégeknek, a titkos vagy névtelen számláknak és egyéb adólekerülés lehetőségeit – polgári jogi és büntető jogi szankciókkal – korlátozni kell, mérlegelve természetesen a gazdaságpolitika egyéb prioritásait.

9. A közoktatás színvonalát teljesítményméréssel, a tanárképzési intézmények programjának felülvizsgálatával és megfelelő ösztönzőrendszer kialakításával (beleértve a közalkalmazotti védettség megszüntetését) emelni kell.

10. A köztisztviselői kar és a közalkalmazottak politikai kitettségét csökkenteni kell, minőségi kiválasztásának módját megfelelő pénzügyi ösztönzéssel kell emelni, ugyanakkor  létszámukat csökkenteni kell, a teljesítménymérést és a nem megfelelően teljesítő tisztviselők elbocsátását lehetővé kell tenni.

11. A közrendet és a bűnüldözést a rendőrség megerősítésével, a rendőri pálya vonzóbbá tételével, a rendőrségen belüli korrupció felszámolásával, valamint a rendőrség, a községi polgárőrség és az érintett közösség közti együttműködés révén kell fenntartani, szigorúan a büntetőjog rendelkezései szerint, tekintet nélkül a cselekmény jellegére és elkövetőinek vagyoni helyzetére vagy társadalmi státusára. 

12. Minden polgár tekintse kötelességének a szolidaritást embertársaival, kis és nagy dolgokban egyaránt – ne viselkedjék bunkón a közlekedésben, ne különböztesse meg bőrszíne szerint polgártársait, tekintse kötelességének a rend és a tisztaság fenntartását, anyagi lehetőségeitől függően támogassa rászoruló polgártársait, és ne az államtól várja mindenre a megoldást. 

 

süti beállítások módosítása