Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Maradt-e más ösvény? (2008/09)

2008.09.13. 21:17 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

„Legalább azt adja vissza a kormány adócsökkentésben, amit a fehérítésen nyer!” – panaszkodott kétségbeesetten néhány hónappal ezelőtt nekem egy liberális barátom.  A kormány végül elszánta magát. Bár a csalódott és dühös magyar vállalkozók szemében jóvá már nem teheti, hogy az adócsökkentés kormányaként kampányolt, aztán adót emelt, most csaknem öt hónapnyi tétlenkedés és bizonytalanság után előállt egy adócsökkentési programmal. A program tisztességes, ha nem is túl nagyravágyó. Két és fél éven át fizettünk – mindannyian, nem csak a kormányerők – szörnyű politikai és pszichológiai árat azért, hogy végre arról szóljon a politika, amit a kampány ígért: a legális gazdaság fokozatos felszabadításáról az elviselhetetlen adóelvonás alól, a közterhek egyenletes és igazságos elosztásáról, a munkavállalás határozott gazdasági és morális támogatásáról. A válasz mégis fanyalgás volt, a közgazdasági elit részéről éppen úgy, mint az SZDSZ részéről. 

 
Nem vagyok közgazdász, nem tudom megítélni, vajon mennyiben megalapozott a gazdaság képviselőinek fintorgása. Meglehet, az első visszaadott 70-100 millió forint nem fogja fellendíteni a magyar vállalkozásokat, és a néhány pontos járulékcsökkentés még a kávépénzzel sem mérhető össze. Mégis mulatságosnak találom a minden bizonnyal mensa-képes intelligenciával megáldott közgazdászok politikai naivitását. Nem arra gondolok (most kivételesen), hogy nálunk a politika pocsék és színvonaltalan, és egy ideális világban bezzeg igazuk lenne, de ahhoz kissé nyugatabbra kellene költöznünk. Arra gondolok, hogy a közgazdasági racionalitás szűkös és néha még ostoba is tud lenni – elég csak a Bokros-csomag utáni visszarendeződésre, vagy a Gyurcsány-kormány elmúlt két évének technokrata szemléletű reformkudarcaira emlékeznünk. A közteherviselés megteremtése nem elsősorban gyors gazdasági sikerekkel kecsegtet (fogalmam sincs, van-e bármi, ami ma Magyarországon gyors gazdasági sikereket hozhat), hanem ahhoz járul hozzá, amit én egy korábbi cikkben a civilizáció infrastruktúrájának neveztem. Persze csak akkor, ha képesek vagyunk az ajánlatban meglátni a lehetőséget.
 
A megajánlott csomag talán későn jött, de semmiképpen nem nevezném hatalomtechnikai trükknek vagy Gyurcsány túlélési kísérletének. A politikai játszma természetéhez tartozik persze, hogy a pártok és vezetőik igyekeznek olyasmit kínálni, ami megerősíti őket választott pozíciójukban. Azért élünk demokráciában, hogy politikai elitünk igyekezzék a mi problémáinkkal foglalkozni, és egymással versengve kínáljon fel megoldási javaslatokat. Abban a reményben, hogy ennek következtében megnyerik, vagy – a most kormányzók esetében -- visszanyerik a választóik bizalmát. A kérdés az, hogy „csak” hatalomtechnikai trükkről van-e szó, vagy valami másról, legalább valami más ígéretéről. Ha teljesen elvakítja a kritikust a politikai színpad érzelemvihara, vagy a saját szűkebb szakmájának logikája, akkor persze trükköt kiált, de vizsgáljuk meg legalább, jogosan teszi-e.
 
Magyarország és minden magyar a túlélés zsenije. Minden rendszerben és minden katasztrófa idején gyorsan kiépült az a második gazdaság (avagy feketepiac), ami kivonta magát a hatalom mohó karmaiból és foggal-körömmel felszínen tartotta, a hadigazdaság és a szocializmus helyett, a polgári életmódot. Ami a háború után cseregazdaság, a szocializmusban gmk és háztáji, az most adókerülés. Mindaddig, míg az ország népe alapvetően elégedett azzal, hogy a hatalomnak fittyet hányva teszi a maga dolgát, és tisztán (fekete)piaci alapon fenntartja vagy egyenesen növeli is az életszínvonalát, mondhatjuk, hogy a feketegazdaság a társadalmi ideálunk, és nem fehéríteni kell a feketét, de feketíteni a fehéret is, és végül eltüntetni az adóból élő államot. Csakhogy a március 9-i népszavazás egyértelműen megmutatta, hogy a magyarok túlnyomó többsége egyáltalán nem szeretné eltüntetni az államot. Sőt, kikéri magának, hogy akarata ellenére megkurtítsák. A kérdéseket egy részét lehetne talán úgy értelmezni, hogy nem akarnak kétszer fizetni ugyanazért (már aki fizet...), de a tandíj kérdésében egyértelműen kiugrott a bokorból az állampárti nyuszi.
 
Ugyancsak a népszavazás mutatta meg, hogy a hatalom felvilágosító gőgje – majd mi megmondjuk a népnek, hogy mire van szüksége – Magyarországon teljes kudarcra van ítélve. Bármit mond is a falfirka, a nép éppenséggel nem birka errefelé. A kormányfő egy hete közreadott irata – amit persze, tekintve, hogy ezúttal sem tudott lemondani a hosszadalmas és tudós kifejtésről, aligha olvasott végig a legtöbb szavazópolgár – ezt a tanulságot vonta le. Magyarország nem akar angolszász típusú minimális államot, alacsony adókkal. És tényleg nem. Tegye fel a kezét, aki szerint mégis. Vagy jelentkezzen, aki szerint akkor is meg kell (és lehet) valósítani az állam „visszagöngyölését” (ahogy az angolszász szakirodalom szépen mondja), ha azt a nép egyáltalán nem akarja. Ezek után már csak egy kérdés maradt: ki fizeti a révészt? 
 
Két és fél évvel ezelőtt, közvetlenül a választások után, több írásban is azon tűnődtem, hogyan mászunk ki abból a társadalmi csapdából, amit magunknak állítottunk, nem tudatosan ugyan, de annál hatékonyabban. Akkor is, és most is, azt gondolom, a csapdából való szabadulás elsősorban nem gazdaságpolitikai, hanem mentális, civilizációs, kulturális kérdés. Meg kell értenünk a csapda természetét, amit magunknak állítottunk. Meg kell egyeznünk, hosszas – akár évekig tartó -- vitában az elfogadható megoldásokban. El kell tudnunk képzelni egy időtávot, egy ütemtervet, a megvalósulás horizontját. Azután hoznunk kell olyan szabályokat, amelyek betartásával lépésről lépésre közelebb jutunk egy mindannyiunk által elfogadható célhoz. Ez nem gazdaságpolitika, még csak nem is politika a szónak abban a szűk értelmében, ahogyan manapság (undorodva) beszélünk a politikai elit ténykedéséről.
 
Ez hosszú távú program, hit és vízió, amelynek megvalósítása nem egyetlen ciklus, talán nem is egyetlen nemzedék feladata és felelőssége. Az elmúlt évek gyötrelmes viharainak egy haszna volt: széttépték a tabuk és kimondhatatlan dolgok fátylát, egyebek mellett azt a fontos tabut, ami a pénzről – az állam pénzéről és a mi pénzünkről – való beszédet illette Magyarországon. Nem csak a Kádár-korszakban, de a dzsentri-mentalitással még legjobb pillanataiban is átitatott két háború közti Magyarországon, sőt, annakelőtte, a Monarchia Magyarországán is.
Nem akarnám a politikát egyszerűen elosztási kérdéssé degradálni, de ma Magyarországon teljesen vak, aki nem látja, hogy a kimondhatatlan – ilyen-olyan nemzeti vagy antifasiszta retorikával álcázni próbált – politikai kérdés mégiscsak az, ki fizet miért és hogyan. Ha pedig ez a kérdés, akkor a közteherviselés veretes eszméjének kell a politika középpontjában állnia, hacsak nem gondoljuk (biztosan sokan gondolják egyébként), hogy mindegy, ki fizet, csak ne én legyek az. A kormányprogram ajánlat ennek az alapvető kérdésnek a tisztázására, méghozzá – Gyurcsány országlása idején először – egy realista és meglehetősen alázatos ajánlat.
 
Nyilvánvaló, hogy a magyar állam erőforrásai végesek, és szinte minden állami ágazat és szervezet alulfinanszírozott (még akkor is, ha egyébként volna mit nyesni és racionalizálni rajta). A jövőben – ha a jelenlegi demográfiai trendek nem fordulnak meg, és semmi jele annak, hogy megfordulnának, noha az európai szinthez képest sokat ölünk a gyermekvállalás támogatásba – a magyar államnak egyre kevesebb pénze lesz, és egyre több kiadása. Minden közszolgáltatás lassú elsorvadásával kell számolnunk. Ezt a szegényebbek és az állami szférában alkalmazott középosztály nagyon megérzik majd, a magánszféra és a gazdagok kevésbé, hiszen ők a párhuzamos piaci rendszerben vásárolják már most is az oktatást és az orvosi ellátást. Ha már ma is fellázad a magyar a vizitdíj ellen, mit szól majd, ha a kórházak puszta falai fennmaradnak ugyan, de már nem csak a WC-papírt és a kanalat, hanem a műszereket és a gyógyszereket is a gyógyulásra vágyó betegnek kell beszállítania? 
 
A közteherviselés ennek ellenére sem elsősorban gazdasági kérdés, hanem mindenekelőtt morális vagy jogfilozófiai kérdés. Bence György mondta volt, hogy bizonyos állami szolgáltatásokat nem szabad – egyébként racionálisan – a legszegényebbekre korlátozni, nem valami praktikus okból, nem is azért, mert sajnáljuk a középosztályt is, hanem azért, mert a közszolgáltatásokban testesül meg a nemzet egysége, morálja, szolidaritása. Amit az egyik kap, az jár a másiknak is. Mind fizetünk, amennyire módunk van rá, és mindannyian részesedünk a közös jóból. Enélkül az alapvető hit nélkül egy ország szétesik, és csak erővel vagy erőszakkal (esetleg valami különlegesen fertőző ideológiával) lehet ideig-óráig egybentartani.
A közteherviselésnek ezért része az az igyekezet is, hogy a nemzet gazdagságához hozzájárulók – munkát végzők, adófizetők – és a járadékosok közt egyre növekvő morális feszültséget kezelje valahogy. Meggyőződésem, hogy semmilyen szociálpolitikai szempont vagy érdek nem lehet erősebb a nemzet alapvető szolidaritásának megteremtésénél.
 
Egy nemzet alapvető szolidaritása persze állhatna abban is, hogy versengve hárítjuk el az állami atyáskodást és kikérjük magunknak, hogy az állam a mi adónkból próbáljon gondoskodni rólunk (vagy másokról). Az Egyesült Államokban ez a nemzeti önkép vezérfonala, Magyarországon azonban ettől igen távol vagyunk, és nincs olyan politika (kivéve a teljes államcsődöt és az állam eltűnését vagy összeomlását), ami rövid távon csökkentheti az állami gondoskodással kapcsolatos várakozásainkat. A Gyurcsány-kormány egyetlen igazán sikeres (nem is nagyon idézett) intézkedése az volt, amikor szigorú ellenőrzésnek vetette alá TB-jogosultságot és egyenként megvizsgálta a tízmillió magyar állampolgárra jutó tizenkétmillió TB-kártyát. Ez ellen – vagyis a közteherviselés eszméje ellen – eszébe sem jutott fellázadni senkinek. A közteherviselés a mi morális konszenzusunk, mindannyiunk titkos eszménye, aminek megvalósítása roppant nehézségekbe ütközik.
Nem pusztán arról van szó, hogy a magyar kkv szektor üzleti modelljébe általában nem fér bele az adófizetés, így aztán munkahelyek és vállalatok sokasága tűnne el, ha hirtelen tényleg megszüntetnék a készpénzforgalmat a vállalkozások gazdálkodásában, és ezt szigorúan ellenőriznék is. Nem is elsősorban arról van szó, hogy „a magyar” csak akkor támogatja az állami szolgáltatásokat, ha azok neki nem kerülnek semmibe.
 
Ennél egyszerre tragikusabb és mégis reménytelibb a helyzet. Klasszikus játékelméleti csapdában vagyunk. Egyszeri magyarunk (magamra is  gondolok) nem szívesen balek, és fizet mások ellátásáért, ha biztos benne, hogy a másik kihúzza magát az adófizetés alól. Márpedig biztos benne. Tehát nem fizet ő sem adót. Ezen a csapdán csak türelmes, hosszú távú nyilvános vita segíthet, egy közteherviselési menetrend, amely nagyjából előre jelzi, hogy mikor, milyen kis lépésekben, milyen szankciókkal és ellenőrzésekkel megtámogatva, lépünk közelebb és közelebb az adófizető társadalom (és ezzel az adóterhet egyenletesebben elosztó, tehát adócsökkentő állam) megvalósulásához. Amikor a kormányfő az APEH segítőkész és rugalmas viselkedéséről, hosszú távra tervezett, kis lépésekről beszél, én így értem, és maximálisan egyetértek vele. Valójában meggyőződésem, hogy nincs más út, hacsak nem kívánunk olyan sokkterápiát, amely csak a már most is nagy és adófizetésre képes vállalatokat hagyja lábon, a darwini szelekció nevében. 
Lehet, hogy rövid távon a „kifehérítésből adócsökkentés” ígéret keveset ad vissza a gazdaságnak.
 
De remélem, hogy a fenti eszmefuttatás ébreszt némi kételyt mindenkiben, aki csak azt tartaná elfogadhatónak, ha egyetlen ugrással valósítanánk meg a gyors gazdasági növekedésre optimalizált adóterhelést. Lehetne éppen ezt is csinálni, ha az ország ezt akarná. Lehetne csökkenteni a nyugdíjakat, bezárni iskolákat és kórházakat, leállítani minden útépítést és visszavonni a családi pótlékot. De az ország nem ezt akarja. És a kormány, két év kínlódás után, végre megértette, mit akarunk. 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr411919011

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.