Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Rohadás (a magyar kánonról), Népszabadság

2003.05.08. 22:46 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: iskola értelmiség diákok nemzeti emlékezet

A kánon szó afféle varázsige. Mondjuk ki egy társaságban, s mindjárt elválik, ki a bölcsész-lélek. Mert a bölcsészeken és irodalmárokon ilyenkor világos testi-lelki elváltozás figyelhető meg, s borzadva vagy mulatva kezdik idézni, hogyan írták át az Egyesült Államokban a kultúra történetét és a tananyagot a multikulturális-etnikai mozgalmak, hogyan vág utat magának a tömegkultúra az egyetemi oktatásban, s mi szerepel azokban a nagy összefoglaló művekben, amelyek arra törnek, hogy egyszer s mindenkorra megmondják, mi tartozik a világ irodalmi kultúrkincsébe. Globalizáció, tömegkultúra, demokrácia. Ízlések és kulturális elitek konfliktusai. Szimbolikus harcok a tantermekben. Ilyesféle hatalmas árnyakat idéz fel ez a szócska. Kánon: ami mértékadó, amit tisztelni, őrizni, ismerni kell. Más tanultságú emberek viszont kedvesen és értetlenül megkérdezik, hogy a Pál, Kata, Pétert szeretnénk-e most elénekelni, vagy egy komolyabb felkészültséget igénylő zeneművet. Ez rendjén is volna így: az otthoni (egyetemi stb.) használatra szánt tüzes zsargonok gyakran bizonyulnak döglött aknának más csatamezőkön. Egyik szerző, tétel vagy könyv be, a másik ki — mit számít ez? — kérdi joggal a nem irodalmár. A kulturális értékek változnak, s ez tükröződik a tananyagban is. A világ már csak így halad.

Rendjén volna — ha a Kánon a digitális korban címet viselő konferencián, amely a Budapesti Műszaki és Közgazdasági Egyetemen működő Média Oktatási és Kutató Központnak (és mit tagadjam, szerény személyemnek) szervezésében zajlott a múlt héten, nem éppen az derült volna ki, hogy a kánon nagyon is robbanékony állapotban van ma Magyarországon. Vagy, hogy az egyik meghívott szakember metaforáját vegyem kölcsön, a kánon folyamatosan rohad. Ez a rohadás márpedig tűzvésszé is fajulhat, mint az a rejtett égési folyamatoknak szokása néha. Lesz-e tehát kánonháború Magyarországon? Nevezzük bármiképpen — nevezzük bár nemzeti kulturális kincsnek, minőségi mércének, tananyagnak, magaskultúrának, államilag szponzorált intézménynek, közszolgálatisággal kapcsolatos követelménynek —, a kánonról nem azért nem beszélünk ma Magyarországon, mert nem érdemes, hanem mert egyfelől súlyos érdekkonfliktusok és szakmai viták közepébe csöppennénk vele, másfelől politikai lobbik haragját vonnánk magunkra. S végezetül: mert azok, akik a mércékkel kapcsolatos nagyon is megfogható és mindennapi döntéseket meghozzák — tananyagot írnak, vizsgatételeket szabnak meg, állami támogatásról döntenek, műsorpolitikát csinálnak (vagy mindezt tanulmányozzák) —, megosztottak és mélységesen elbizonytalanodottak.

A rendszerváltás óta eltelt években drámai gyorsasággal áramlott be Magyarországra az a kultúra, amelyet jobb híján tömegkultúrának nevezünk. Az amerikai filmek, a nemzetközi bestsellerek, a globális piacot és szubkultúrát alkotó számítógépes játékok, a multik — magazinok, sportszergyártók vagy gyorséttermek — életstílus-sugallatai az 1970-es években vagy később születettek életének legintimebb tapasztalatait hatják át. Ez ma a valóság, ez a közös világ, nem a — néha nosztalgiával felidézett — Kádár kori kulturális kínálat.

A "magyar értelmiség" (nem tudom, lehet-e idézőjel nélkül használni a szót, hiszen az értelmiségi szerep eltűnőben van ebből a világból; nincs funkciója) morogva vagy sem, tudomásul vette ezt a változást, és jobb híján vagy meggyőződésből a sokszínűség és a választás szabadságának pártjára állt. Bár az állami pénzekért harcolt erősen, elfogadta az egykori kanonikus, mércének számító művek, értékek, stílusok, a türelmet, figyelmet, sok tudást és alázatot igénylő befogadói magatartás leértékelődését és szubkultúrává válását. Nem mintha lett volna választásunk: mint Alexis de Tocqueville 1835-ben megmondta, a demokrácia folyamát nem lehet megállítani némi arisztokratikus fanyalgással.

Alexis de Tocqueville azonban minden zsenialitása ellenére sem láthatta előre azt a súlyos napi feszültséget (noha megsejtette), amely a kánon és egyáltalán a mérceadás igényének leértékelődése és a nagyon is centralizált modern társadalom egyéb igényei — jelesül a közoktatás természete és a tudás jogának alkotmányban rögzített joga — között feszül. Hogy a médiáról és a közszolgálatiságról ne is beszéljünk.

Úgy tűnik, hogy az értelmiségi szerep funkcióvesztése, vagy az értelmiség demokratikus elgyávulása több olyan súlyos következményhez is vezet, amellyel most szembesülünk. Nem az a kérdés, hogy vajon melyik magyar író tartozik a nemzeti irodalmi kánonba, és miért. Mivel nem beszélünk a kánonról, a kánon lerohadásáról, nem beszélünk az oktatásról sem, amely nincsen kánon nélkül, és nem beszélünk azokról az értékekről, amelyek folyamatosságát ettől az iskola által hagyományozott kánontól várnánk. Pedig egyre többet várunk az iskolától — minél kevésbé tudjuk megtanítani gyerekeinket az úgynevezett kulturált viselkedésre, a stílusérzékre, a civilizált magatartásra, a figyelemre és a szakmai alázatra, minél kevesebbet láthatnak ebből a gyerekek a piacon, a piaci kultúrában vagy a politika nagy színpadán, annál makacsabbul várnánk az iskolától, hogy mindezt megtanítsa. Hogy civilizált, intelligens, kulturált, találékony, erkölcsi tartással rendelkező, türelmes, kitartó, teljesítményére büszke, empatikus, elmélyülésre és együttműködésre készmegfontolt, gyors felfogóképességű, Európa-kész gyerekeket szállítson nekünk. A kánonnak, a mércének, a tananyagnak, a mércét tekintéllyel felruházó tanári jelenlétnek vagy műsortípusnak, esetleg műsorvezetőnek sokkal fontosabb feladata ezeknek az értékeknek a hordozása és továbbadása, semmint hogy afféle bölcsészeti álproblémaként vagy tipikus amerikai hülyeségként leírhatnánk egy magyar kánonvitát.

Az oktatáspolitikai reformok vagy reformkísérletek nyomában járó felzúdulás, a magyar iskolarendszer ilyen vagy olyan értékelése, a gyerekek rossz szövegértésének vagy műveltségi hiányainak felpanaszolása mind egy átfogó kánonvita előszele kellene hogy legyen. Hogyan, érthetnénk meg másképpen, mit akarnak a reformisták, miért dacolnak a pedagógusok, mi a jelentősége annak, hogy NAT van-e vagy nemzeti kerettanterv, hogy hány szintű az érettségi? És így tovább.

És a közszolgálati média produktumainak fanyalgó értékelése, a politikai oligarchiák nyomulásán való siránkozás, a gyerekműsorok, az ismeretterjesztő műsorok eltűnésének fájdalma, a beszélt nyelv elsivárosodása, a nyomtatott szövegek gondozatlansága — ezek csak unalmas sirámok, míg egy kánonvita kicsiny mozaikköveiként össze nem rakjuk őket, hogy megpróbáljuk megérteni, miféle közös kultúrát, milyen civilizációt szeretnénk.

Erre a magyar kánonvitára nagy szükség van: szükség lenne arra, hogy beszéljünk, hosszasan vitatkozzunk arról, amit közös kultúraként, pontosabban közös kulturális nevezőként szeretnénk megőrizni, továbbadni és mérceként fenntartani. Persze nem afféle kampányvitát képzelek el. Az ilyen vita, ahogy minden kánonvita, az élő és folyamatos kultúra lényege.

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr771984858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.