Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

A Nobel-dilemma 2002

2002.11.13. 15:31 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Nobel-dilemma
 
“Majd csak túl leszünk már ezen is.” Szinte észrevétlenül, alig hallhatóan susog ez a hang a fülembe. Sajnos a saját hangom, valahonnan a lefojtott, szorongós rétegekből. Megkérdezek másokat: azt mondják, az ő fejükben is van egy ilyen nem idevaló, kínos és érthetetlen hang. Majd csak túl leszünk ezen a Nobel-díjon, meg ami vele jár, jaj, felejtsük már el, lépjünk tovább, csak baj ne legyen belőle, épp ez hiányzott nekünk.
 
Először is meg kell állapítanom, hogy igen naivak voltunk mindannyian, akik “végre egy irodalmi Nobelt” kívántunk a magyar irodalomnak, sőt jóformán elvártuk, épp hogy nem követeltük. Naivak voltunk azért, mert valahogy úgy képzelhettük, hogy a Nobel-díj olyan, mint amikor kisüt a nap és végre határozottan tavasz lesz; végre egy ideig lubickolhatunk és fickándozhatunk a fényben. Holott Nobel-díjat nem úgy osztanak, hogy nemzeti színekben induló csapatoknak a végső, torokszorító pillanatban eljátsszák a nemzeti himnuszt, és bejelentik, hogy a dobogó legmagasabb fokára a magyar csapat léphet. Nobel-díjat egyéni teljesítménynek, egy életpálya sűrítményének, egy individuumnak adnak.  Úgy tűnik, hogy a nemzeti dicsőség vágya és az egyéni teljesítmény, vereség, sors és boldogulás elismerése némiképpen összekeveredett a fejünkben.   
 
Nem meglepő ez, mert a nemzeti dicsőség, a magyar kultúra, a magyar táj, a magyar városok, a magyar emberek szeretetteli vagy elismerő felidézése és emlegetése mindenképpen kellemes, szívet melengető dolog, de különösen akkor, ha ha más kultúrák, tájak, városok és emberek ismerőitől érkezik, akiknek elvégre van összehasonlítási alapjuk. Sőt, kiváló motiváló erő, önérzetet és erkölcsi tartást növelő eleme egy nyelvi, történelmi és politikai közösség önképének. Egy kortárs kanadai politikai filozófus úgy nevezi ezt: az elismerés vágya. Minden kultúra vágyik arra, hogy elismerjék – a létezését, a teljesítményeit, a sajátosságait. Hogy elismerjék partnernek, egyenrangúnak, fontosnak, ahogy minden ember is vágyik erre – ahogy az emberi személyiség és tartás is összeomlik, ha az embervoltnak járó elismerést megvonják tőle. Innen már csak egy ugrás Kertész Imre könyve és Nobel-díja. De előbb elidőznék még a dicsőségnél.
 
Magyarországon az önérzetet és az erkölcsi tartást, a nemzeti büszkeséget és a belőle eredő motiváló erőt rosszkor, rossz forrásból és katasztrofális eredményekkel próbálták erősíteni az utóbbi kétszáz év rezsimei és hivatalos ideológusai, így aztán az sem meglepő, ha körötte némi bizonytalankodás, kapkodás és pánik tapasztalható a mai nyilvánosságban. Ebből eredhet az is, hogy Magyarországon a kulturális konfliktusokat, az egyéni különbözőségeket, sőt furcsaságokat, a részleges igazságok összecsapásait olyan nehezen emésztjük meg. Úgy tűnik, azt képzeljük, vagy “helyes” egy vélemény és “nagyszerű” egy mű, vagy nem helyes és nem nagyszerű, tehát le vele vagy ki vele: nem ismerjük el a “magunkénak”. A nemzeti “mi” bizonytalan körvonalai olyan szorongással vagy éppen agresszivitással töltik el a magyar nyilvánosság alakítóit, hogy vagy meghajtják a fejüket a politikusok manipulatív definíciói előtt – amelyek egy pártszerű “mi”-t igyekeznek ránk erőltetni --, vagy vészes sebességgel kimenekülnek a nyilvános térből, erősen összeszorítják fogukat, és azt susogják, amit az én fejemben is a hang: “majd csak túl esünk ezen is”.
 
Kertész Imre Nobel-díja feladta a leckét a magyar nyilvánosságnak, s neki magának is. A Nobel-bizottság aligha választhatott volna magyar írót, aki jobban felkavarja ezt a szorongást és agresszivitást bennünk a “mi” körvonalait és a dicsőség mibenlétét illetően. Részint arról van szó, amit a korábbi díjazottak esetén a maguk “anyakultúrája” (már ha volt ilyen egyáltalán) megtapasztalt: hogy tudniillik a választott sosem képviseli “eléggé” a nemzeti mi élményét –  hogy miért is nem valaki mást, valaki ismertebbet, valaki konszenzuálisabbat választottak. Hogy milyen felháborító, hogy Naipaul nem képviseli sem az angolok, sem a dél-afrikaiak, sem az indiaiak, sem a trinidadiak ízlését, arról nem is beszélve, hogy milyen csúnyán nyilatkozott a muszlim világról és kultúráról. (Meg kell jegyeznem persze, hogy az angolok nem panaszkodtak – nekik nem okoz olyan nagy nehézséget az egyéni teljesítmény és a nemzeti büszkeség elválasztása és összekötése.)
 
De Kertész még ennél is nehezebb lecke. Hogy Magyarországon kevesen ismerték és olvasták eddig, s ezért nem tudják hová tenni a díjat, átérezni a „mi“ irodalmi élményünknek és kulturális életünknek szóló elismerést, szinte szót sem érdemel. A baj ott van ugyebár, hogy Kertész Imre a holokauszt regényéért (a Sorstalanságért) kapta a díjat, és hogy Kertész Imre a holokauszt írójának vallja magát. Nem lehet kétségünk afelől sem, hogy Kertész elismerése nem pusztán az irodalmi anyag minőségének, hanem a témának is szólt – sőt, talán, mint emlegetik, a túlélőnek is. Hozzájárul a zavarhoz, hogy Kertész Imre – tegyük hozzá, egy írótárs kurziválási gyakorlata nyomán – egy német napilapnak azt nyilatkozta az 1999-es frankfurti könyvvásár idején, amelynek díszvendége éppen Magyarország volt, hogy nem is igazán érzi magát magyar írónak. Most, a Nobel-díj utáni első nyilatkozataiban megemlítette azt is, hogy reméli, a magyar társadalom az elismerés nyomán képes lesz majd „szembenézni“ a magyar zsidók holokausztjával.  
 
A magyar visszhangok nem maradtak el. Az örömbe üröm vegyült. No, nem a hivatalos nyilatkozatokban, mert azok megmaradtak az örömteli általánosságnál, de a sajtóban már tükröződött az a dilemma, amelyet a „mi“ és a „nem mi“ közti feldolgozatlan feszültség állít elénk. A magyar antiszemiták rögvest ugrottak az internetes fórumokon, részint az író „magyar“ voltát vitatva, részint a zsidó összeesküvés szokott közhelyét hangoztatva, részint felháborodva azon, hogy ugyan mivel is kéne nekik szembenézniük. Másrészt egyes híradások szerint az izraeli irodalom tudorai is elméláztak azon, hogy milyen értelemben „övék“ a díj, és eléggé az övék-e, és volt oly magyar szerző, aki a „magyar zsidó irodalom“ elismerését vélte felfedezni a gesztusban. Többen egyenesen azt kérdezték, vajon mennyire miénk egy olyan író Nobel-díja, aki rossz véleménnyel van a magyarokról, és nem tekinti hazájának Magyarországot.
 
Itt vagyunk hát a fortyogó, primitív indulatok katlanának közepén: ilyenkor susogja a fülembe (és mások fülébe) a hang, hogy „jaj, majd csak túlesünk ezen“. Pedig talán most kellene megpróbálni ellenállni a hangnak, próbálkozni – belemenni az undorító fortyogásba, és addig beszélni, beszélgetni, míg valami fel nem tisztul. Itt az alkalom.
 
Talán megdöbbentő, de úgy gondolom, a szembenéznivaló nem a holokauszt táján keresendő, nem a magyar kultúra untig ismert „megosztottsága“ táján (urbánus/népies, illetve kozmopolita/nemzeti meccs) és nem is a magyar antiszemitizmus táján. Hogy volt magyar holokauszt, és hogy mi volt, azt néhány sültbolondon és neonácin kívül nem igen vitatja senki. A magyar népesség tud róla. Van emléknapja, van múzeuma. Beszélünk róla. Könyvek jelennek meg róla. Hogy van magyar antiszemitizmus, azt sem igen lehet vitatni, noha jelentőségét és elterjedtségét különféleképpen értékelhetjük. Ami a népiurbánust és a kozmopolitanemzetit illeti, az, gyanítom, nem is léteznék, ha nem beszélnének folyton róla. 
 
 A „szembenézés“ követelése tehát aligha azt jelenti, hogy fel kell ismernünk és el kell ismernünk valamit, amit mindeddig nem ismertünk sem fel, sem el.
A „szembenézés“ igénye tehát valami több ennél: valami töredelem, valami meghajlás, valami melldöngetés és meaculpázás felhangját hordozza. A „szembenézés“ igénye finom változat a bűnök, bűnösök, áldozatok és tettesek visító versengésére a magyar közéletben, amelyet nagyon is jól ismerünk már. Ki áldozatabb? Ki bűnösebb? Kit kell még jobban elismerni? Még jobban megkövetni? És kinek? Így hangzik az, amikor „szembenézésről“ beszél Kertész Imre, noha talán nem erre gondol.
 
Úgy gondolom, ha szembe kell néznünk valamivel, az éppen a bűntudat kultúrája és annak veszélyei. Ha engednénk annak a csábításnak, hogy bűnösökre és áldozatokra osszuk a magyar kultúrát, és a magyar történelmet, akkor a legradikálisabban behódolnánk a gondolattalanság, az érzelmi hisztéria, a fel-feltörő agresszív védekezés és a manipulatív technikák áramlatainak, amelyeket primitív célokra primitív emberek mozgósítanak. A meg-nem-értésnek hódolnánk be, a nyájszellem változatainak, az öncenzúrának és a félelemnek, náci és sztalinista diktatúrák termékeinek – amelyeket Kertész Imre olyan hihetetlen és kegyetlen pontosággal írt meg a Sorstalanságban és Az angol lobogóban. A magyar kultúrának nincs szüksége bűntudatra, és sokkal gazdagabb annál, sokkal merészebb és európaibb, semhogy a bűntudat kultúrájának elfojtásait és rítusait gyakorolja. Szükségünk van megismerésre, ráismerésre, az érzelmi azonosulás és távolság játékaira, de abszolút „mi“ érzésekre, és „mi“-dicsfényre egyfelől, abszolút bűntudatra és önmegsemmisítésre másfelől, nincs szükségünk. Vagy – én így gondolom.
 
A Sorstalanságot én magam olyan időben olvastam – 1985-ben --, amikor nem találkoztam még magyar antiszemitizmussal, a holokauszt pedig távoli esemény volt, pusztító borzalom, melynek áldozatául estek családtagjaim, ahogy a háborúnak is. A mai napig őrzöm ezt az olvasatot magamban, azt az értelmezést, amelyet még nem színezett át politikai hisztéria, nem homályosított el a választás kényszere (hová tartozol? áldozat vagy –  vagy tettes? mi – vagy ők? és melyik „mi“? és melyik „ők“?).  Ez az olvasmányélmény egy fiúról szól, aki otthontalan, és mert otthontalan, nem tud érezni, nem tudja, mi jár neki, nem tudja, ki ő, mi az, hogy az ő méltósága, az ő személye, az ő akarata. Otthontalan – de nem a koncentrációs táborban. Otthontalan a családjában és a világában, amely – mindkettő – kaotikus, nyomasztó, hamis és követelődző. Egy fiúról szólt, aki ebben az érzelmi megfosztottságban a koncentrációs tábor kényszerei között talál “otthont” és “sorsot”. Akinek számára a visszatérés a sorstalanság. Egy fiúról, aki az elembertelenedés, a kifosztás és a megaláztatás fokozatait azért éli meg egy út egymást követő, logikus lépéseiként, mert már eleve, már kezdettől fogva, kifosztott és megaláztatott. Számomra, akkor, ez a regény csodálatos, maníroktól mentes egzisztencialista regény volt, amelynek kerete ugyanaz a huszadik századi történelem, amely a kifosztottság és elembertelenedés más történeteinek is. A mai napig az. Vajon szabad-e így olvasnom a “mi” Nobel-díjunk után is? 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr471917870

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.