Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Karácsony 2001

2000.12.23. 14:06 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: karácsony pesszimizmus szolidaritás antikapitalizmus morális normák

Könnyes sztori

Nagyjából tudni, mikor lett karácsony a szeretet ünnepe. A tizenkilencedik században, viktoriánus időkben, midőn atyánk a cég irodájában és a klubban a ház üzleti ügyeit bonyolította, de jutott ideje arra is, hogy felügyelje a gyermekek nevelését; anyánk igazgatta a háztartást és a cselédeket, szépítette a családi otthont, fogadta a vendégeket, és általában mindenfelé árasztotta a neméhez illő gyengédséget. Dickens meséi nem számítottak gyermekirodalomnak, és a ház ura sem szégyellt néha elérzékenyülni. 

A családot nem a keresztényi szeretet hozta létre, inkább a fajfenntartás ösztönének polgári változata, amely keresztény szemmel kissé talán önző is. A keresztényi szeretet nem a családnak szólt ekkortájt, abban a korban, amely ránk hagyta a karácsonyt. A keresztényi szeretet a jóllakott, kerek életből csorgatott valamennyit az élet sötét oldalára szorultaknak. Akkoriban az asszonyok gyengéd arca fényt vetett egy-két szegény éhezőre, viseltes kabátba burkolózó apára, gyermekét melengető anyára, utcai kéregetésre szoruló árvákra, egyszóval létrehozta a jótékonyság intézményeit és szokásait. 

Így lett Scrooge, a jótékonyság öröméhez megtért uzsorás története a nagy karácsonyi főmesévé. Nem mesélem el: ki-ki elolvashatja, ha kíváncsi rá. Mindenesetre úgy tűnik, hogy miközben Scrooge (valamint, el ne feledjük, A Boldog Herceg) megolvadó szíve továbbra is nagy népszerűségnek örvend a karácsonyi irodalmi piacon, az ópolgári világ és az újpolgári világ ünnepe nem hasonlít sokban egymásra. 

Hogy karácsony miféle ünnep most és miféle próbálja miféle szeretetnek, arról olyan sokat panaszkodunk, hogy tulajdonképpen kár szót vesztegetni rá. A szeretet manapság családon belüli, gyakran szörnyűségesen megterhelő feladat, az ünnep örömét a saját gyerekeink örömében keressük, gyakorta hiába, mert nincs elég pénzünk rá, hogy felvegyük a versenyt az osztálytársak szüleivel, és a szeretet keresztény értelmezése kissé sután illeszkedő díszítő peremként övezi a családnak szentelt napokat, ha valaki történetesen keresztény ünnepként ünnepli a téli napfordulót.

De hogy miért veszett ki a világunkból jótékonyság, hogyan vált egyszerűen kínos üggyé, vagy talán hogyan nem vert gyökeret soha a történelmi katasztrófatudatból kádárizmusba, kádárizmusból pedig mindjárt újpolgáriságba fejlődő életszemléletünkben, ez megérne némi gondolkodást. 

Nem hiszem, hogy „manapság nincsenek már jó emberek”. Alighanem éppen annyi jó ember van ma is, érzékeny, empatikus lény, mint bármikor, noha nem feltétlenül jómódúak. Azt nem tudom, olyan ember hány van, aki a saját jobb sorsát úgy tekinti, mint amit csak félig lehet megérdemelni, félig mindig ajándékba kapjuk a világtól, és így az ajándékozás ősrégi értelme szerint mindig tartozunk is. Biztos vagyok benne, hogy van ilyen, bár nem kedvez nekik a korszellem, ahogy mondani szokás. Sőt fogadni mernék, van még olyan ember is, aki a saját akármilyen sorsában megtalálja a jót, és így megnyugodván, képes arra gondolni, hogy akár tovább is adhatna belőle másnak. 

Az a feltűnő inkább manapság, hogy az ópolgári világ kirakatembereivel ellentétben most nem feltűnőek az ilyen emberek, nincsenek szem előtt. Nem különösképpen büszke rájuk senki, legalábbis nem ettől hangos a tömegkommunikáció. Nem nyilvánvaló, hogy ők és éppen ők kapnák a rangos állami vagy egyéb elismerést. Nem világos, miért lenne érdemes őket utánozni, cserkésznyelven példaképnek választani. Az emberi szív már csak ilyen, az önzetleneket is divatba kell hozni ahhoz, hogy az önzetlenség divatos maradjon. Az önzetlen és jótékony ember késztetése és késztetésében lelt öröme talán nem csorbul elismerés híján, de félő, hogy magánösvénye nem illeszkedik egy egész országot letaroló, megbénító ünnep főcsapásához, s a főcsapás a legnagyobb nyugalommal ignorálja a maguk kockázatára tekergő magánösvényeket.

Van a szabad világnak egy kellemetlen vonása: addig kellemes hely, amíg az emberek folyamatosan olajozzák egymás morális szerkezetét, mondhatni ragályszerűen (és minden bizonnyal néha idegesítően) terjesztik jó hajlamaikat, és általában mindenki, aki – mondjuk így – jóérzésűnek szeretné tartani magát, elfogadja, hogy sakkban tartják a szégyennek nevezett eszközzel. A szégyennek nevezett eszköz, és fordítottja, a mások tükréből nyerhető hízelgő kép, s a vele járó finom önelégültség, bámulatos átváltozásokon ment keresztül az utóbbi két évtizedben Magyarországon. Nem is tudom, hogyan göngyölíthetnénk fel ezeket a szövevényes szálakat.

Amikor gyerek voltam, az számított szégyennek mifelénk, ha valaki visszaélt a hatalommal, a sajátjával vagy máséval, amit lefordíthatunk úgy is, hogy bezupált és eladta magát a rendszernek, de valójában ennél alighanem kifinomultabb volt a dolog. Jóleső önelégültség abból volt nyerhető, ha nem zupált be, vagy ha volt némi hatalma (a tudás hatalom), és ezt sikerült a vele közvetlen rokonságban nem állók örömére (is) használnia. A jótékonyság és a szolidaritás gondolata valami radikális, forradalmi ellenálló ízt kapott, amit így utólag meglehetősen megtévesztőnek kell gondolnom. 

Amikor felnőtt lettem, némi hiátus keletkezett a jóság és a népünk államéletéhez simuló nyilvánosság között, természetes hiátus, amelynek folytán a jóság mintegy spontán reprivatizálódott, de sajna ennek vizsgálatára nem alakult utóbb parlamenti bizottság. A reprivatizálódott élet vizsgálatára a Story magazin és társai vállalkoztak, és még az Élet És Irodalom utolsó oldaláról is kiszorultak a humánérdekű riportok.

Aztán újra megjelent a szégyen az életemben. Hiányként jelentkezett, a pénzzel, hatalommal, szavakkal, érzésekkel, szimbólumokkal való visszaélés feletti felháborodás formájában, amelyhez mintegy hozzá kell szokni, mert a szégyen nem közéleti és politikai kategória (míg a hála, legalábbis a hálapénz, úgy tűnik, igen). Önelégültségét azon túl termelte mindenki maga -- persze ha volt hozzá tehetsége és ereje, még másokat is befoghatott erre a munkára. 

Mindenesetre nem mondhatni, hogy a jóságnak és a szolidaritásnak, akár legönzőbb formájában is, akadt volna új társadalmi tüköre. Jó, civilizált és kötelességtudó az, aki elég önelégült ahhoz, hogy jónak stb. látsszék, de mivel ezzel mindannyian tisztában vagyunk, csendben megállapodtunk magunk közt abban, hogy senki se jó, civilizált vagy kötelességtudó, még önérdekében sem, mert nincs oly önérdek, amelynek folytán megérné jónak, civilizáltnak vagy kötelességtudónak lenni. Az ópolgári világnak ezzel végleg befellegzett.

Nem túl kellemes tehát a karácsonydúlta időszak egy olyan országban, ahol nem arra vagyunk büszkék, hogy vannak vagy lehetnek önzetlen emberek köztünk, hanem arra vagyunk dühösek, hogy vannak önzőek, szégyentelenek, korruptak ésatöbbi. Elvégre önzőek, szégyentelenek, korruptak ésatöbbi van elég, és felteszem, hogy kellő társas ellenösztönzők és jogi kontrollok hiányában ez mindig így volt és mindig így lesz, ezen a dühösködés sokat nem javít. Viszont ez az irigykedő vagy ijedt gyűlölet a (feltételezett) gátlástalan nyertesek iránt szembetűnően rontja a nem annyira önző, nem annyira korrupt és nem annyira ésatöbbi polgártársaink ázsióját, akiknek létezését mintha kétségbe vonná, jóakaratukat eleve megbélyegezné, egyszóval, létüket logikai ellentmondásnak tekintené.

Tulajdonképpen nem is erről akartam én írni, csak most látom, hogy végére értem a szabott terjedelemnek. Arról akartam volna írni, hogy még az ópolgári idők előtt, még a család, a gyerek, a jótékonyság, a civilizáltság és a kötelességtudat kultusza előtt, még Dickens és a Karácsonyi ének előtt volt már egy mese karácsony estéjéről. A mese szerint egy csillag jelent meg az égen, és némely idős embereket arra ösztönzött, hogy hosszú és fáradságos utat tegyenek meg egy elég provinciális és eldugott helyre, ahol egy bizonyos kisbaba feküdt, akihez nagy reményeket fűztek. Nos, erről akartam volna írni: a reményekről. 

Akár téltemetés és tavaszvárás, akár csillag és egy új kor hajnala, az év legsötétebb napjaiban volt egy ünnep, amely arról szólt, hogy van miben reménykedni. Nyilván lesz tavasz jövőre is, sőt elismerem, hogy a villanyfény feltalálásával beállt drámai civilizációs a sötét fenyegetését jelentősen csökkenti. 

Viszont nehezen tudnám megfogalmazni, milyen csillagot képzelhetünk most hozzá a karácsonyi vacsorához, persze az obligát csúcsdíszen és csillagszórókon túl. Milyen reménynek ülnénk meg az ünnepét, ha még emlékeznénk rá, hogy az ünnep a reményről szól? Ami engem illet, leginkább abban reménykedem, hogy nem veszítem el a reményt, és legapokaliptikusabb pillanataimban is képes leszek arra gondolni, hogy egy nap nem pusztán önelégült, de (akár jogos önelégültségük mellett) jó, civilizált vagy legalább kötelességtudó embereket láthatok majd itt-ott, például a közbeszédben és a nyilvánosság előtt, karácsony ünnepével összefüggésben, sőt netán azon túl és azon kívül is, megjelenni. 

Ez kissé lapos csattanónak a jóság és a jótékonyság történelmi mulandóságán elmélkedő eszmefutam végén. De nem olyan ez, mint a túzok és a veréb esete, egy igeidővel odébb transzponálva, Oscar Wilde viktoriánus dekadenciájával beoltva?  Halott fácánok (pulykák, kacsák) rutinszerű elfogyasztása helyett szívesen követnék a szememmel bármilyen fázós fecskét, bármilyen ügyetlen mozdulatot, amely megpróbálna lelket fújni egy sajnálatosan rossz állapotban lévő ünnepbe. 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr781917578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.