Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

A hagyományról (2001) Heti Válasz

2000.02.11. 15:27 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: nemzettudat szimbolikus politizálás történelmi emlékezet nemzeti emlékezet nemzeti szimbólumok

A Heti Válasz szerkesztőitől kedves felkérés érkezett hozzám: mondanám el, mit jelent számomra a „hagyomány” szó, milyen jelentősége van vagy lehet konzervatív szabadelvűek számára a hagyomány – mint a magyar azonosságtudat megalapozása, szimbolikus forrása, mint a „szabadság” szó ellenpárja, mint a múlt emlékezete.

 
A hagyomány – nyúlnék a TESZ-hez --, alighanem nyelvújítási szó. Előbb volt tradíciónk, mint hagyományunk, de nincs ebben semmi paradoxon, akár így, akár úgy, a hagyomány valami, amit mások, elődök hagytak ránk, hogy megörököljük, a miénk legyen, hasznát vegyük, tovább vigyük. Mit kaptunk tehát örökségbe – Magyarországon, a múlttól? 
 
Ahogy ezen tűnődöm, ráeszmélek, hogy mindenekelőtt egy másik kérdésre kellene választ találnom: vajon létezik-e a hagyomány, vagy csak hagyományok vannak? Hányféle örökséget kaptunk? Ugyanazt az örökséget kaptuk-e mindannyian, akik magyarul beszélünk, Magyarországon élünk?
 
A közelmúlt történettudománya alaposan kikezdte a hagyomány fogalmát – számos nagyhírű történész szentelt könyvet annak, hogy kimutassa, a hagyomány, s különösen a „nemzetinek” nevezett hagyomány, nem természetes képződmény, hanem emberi alkotás, méghozzá meglehetősen friss keletű, a legtöbb nemzet esetében tizenkilencedik-huszadik századi találmány. Találmány, mondom, mert e történészekkel ellentétben nem gondolom, hogy a nemzeti hagyomány merőben mesterséges volna – kellenek hozzá talált alapanyagok, és találékonyság, s találkoznia kell egy kor és egy közönség befogadókészségével ahhoz, hogy az azonosságtudat és a közösségi összetartozás nyelveként, szimbólumaiként működhessék.
 
Tévedésnek, méghozzá következményeit tekintve veszélyes tévedésnek, tartom ugyanakkor, ha az európai civilizáció újrateremtésére áhítozó és vállalkozó romantika kicsiny, s azidőtájt jótékony hazugságát – hogy tudniillik a nemzeti hagyomány népi hagyomány – minden további nélkül magunkévá tesszük. A népi hagyománnyal kapcsolatban ugyanis másféle kérdések vethetők fel, mint a nemzeti hagyománnyal kapcsolatban.
 
A „tiszta forrás” – hogy a szocialista rezsim által (is) sokra tartott népzenekutatót és zeneszerzőt (Kodály Zoltánt) idézzem –, vagyis az érintetlen népi lélek és élet, valójában még kevésbé létezik, mint a nemzeti hagyomány. De – és ez valódi paradoxon – történetileg még élesebben vetődött fel vele kapcsolatban az „autenticitás”, az eredetiség, valódiság kérdése. Tudjuk, hogy minél fejlettebb egy civilizáció, annál inkább hajlamos rá, hogy a többnyire a „néppel” azonosított, izolált falusi vagy vidéki kisközösségek zárt kultúráját felszámolja. Ehhez nem kellett globalizáció: már a tizenkilencedik század magával hozta a népi kultúra erőteljes erózióját, a vasút, a hadkötelezettség, az állami oktatás, a kereskedelem révén – hogy éppen a „nemzeti” hagyománynak, kultúrának teremtsen helyet. A dialektusok helyét átveszi az egységes irodalmi és közigazgatási nyelv, a helyi történetekét a nemzeti történelem, az ambíciók és vágyak mindinkább országos kínálatból merítenek tartalmat, a helyi szimbolikus eseményeket, szimbólumokat is átszínezi az állami ünnepek, az állami reprezentáció, az egyházi központ kultúrája.
 
Ez a folyamat Magyarországon a huszadik század első évtizedére lezajlott – a koronát a nagy háború tette fel rá (elég csak megnézni, milyen eklektikus ízlésű, a milleniumi emlékmű stíluseszményeit tükröző háborús emlékműveket emeltek halottaik emlékére a kicsi falvak is). Nem csoda, hogy a népi kultúra kutatói a sokkal civilizálatlanabb, de ennyiben sokkal érintetlenebb, erdélyi, sőt moldvai területekre mentek kulturális kincseket gyűjteni. 
 
A nemzeti hagyománnyal kapcsolatban az eredetiség, valódiság kérdése egészen másképpen hangzik: itt nem valami elveszett, kiszorított nyomát keressük, hanem – és éppen itt a veszély – a helyes választást. Nem az a kérdés, bármely tetszőleges történelmi pillanatban, mi a magyar nemzeti hagyomány, hanem az, mi legyen a magyar nemzeti hagyomány. 
 
Minden történelmi és politikai rezsim kissé másképp válaszolta (és válaszolja) meg ezt a kérdést, márpedig Magyarországnak kijutott hirtelen rezsimváltásokból, ellentétes politikai fordulatokból, véres leszámolásokból történelme folyamán. Nem csoda, hogy az emberek jelentős része elfordul a hagyomány szimbolikus nyelvétől – saját kis hagyományaikat, családi történeteiket folytatják, és a nagy, politikai színezetű szimbolikától távol tartják magukat.
 
Van-e helyes válasz a „mi legyen a magyar hagyomány” kérdésére? Egy demokratikusan választott kormányzatnak – az alkotmány keretein belül – joga, hogy befolyásolja, az iskolai oktatás, az egyházpolitika, a sajtópolitika, a kultúrpolitika, az állami szimbolika révén, ennek a választott hagyománynak a megjelenítését, színezetét. De véleményem szerint bölcsen teszi, ha nem veti fel a „valódiság” kérdését, és tekintetbe veszi a „nemzeti hagyomány” átpolitizáltságát, törékenységét, az áthagyományozott történetek, szimbólumok, sebek, értékek sokféleségét. Egy olyan választott hagyomány, amely nem tart igényt arra, hogy a valódi hagyománynak tekintsék, hozzájárul a nemzeti hagyomány növekedéséhez, hozzáteszi a maga részét ahhoz a sokféleséghez, amelyet kulturális és történelmi örökségként Magyarország eddig felhalmozott. 
 
A magát „valódinak” vallani akaró hagyomány azonban – még ha nincs is kirekesztő szándéka – valójában eltörölni és helyettesíteni próbálja ezt a némileg ellentmondásos gazdagságot, amelyet a nemzeti hagyományokat teremtő és formáló államférfiak és kulturális notabilitások ránk hagytak.  Márpedig egy hagyomány, amely eltörölni igyekszik a múltat, és emlékeit, csak hamisan hangozhat, mert voltaképpen arra szólít fel, hogy mossuk minden emléktől tisztára az elménket, töröljük ki minden tudásunkat, és így kezdjük előröl a történelmet. De ez már, ha a történelmi történelmet tekintjük, nem konzervatív, hanem éppenséggel kommunista program.

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr931912086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.