Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Örökség (2000)

2000.01.11. 15:05 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: nemzeti örökség magyar nemzeti szimbólumok

Sally Humphreys-zel beszélgetek. Sally ókortudós és antropológus. Azt mondja, mindenki meglepően ideges errefelé, amikor a „nemzeti örökség” szó felemlítődik, pedig neki erre kéne konferenciát szerveznie. Vagy nacionalista gonoszságra gondolnak rögtön, vagy nemzetietlen gonoszságra. Sóhajt. „Nemzeti, hát nemzeti. Mit kell úgy odalenni egy szótól?” Mennyivel érdekesebb lenne inkább egy konfúzabb, életközelibb kultúrafelfogás, amely számol az értelmezés és végső soron a történeti tudat erotikus vonásaival! Mennyivel érdekesebb lenne azoknak a metaforáknak és kódoknak a felnyitása, amelyekben magától értetődőnek hitt alapelveket adnak át jelenlegi professzorok jövendő professzoroknak a módszertani kurzuson!  Rugalmas, anyagközeli interdiszciplinaritást! Vissza a dolgokhoz és a sztorikhoz! Le a konzervatív purizmussal és a fantáziátlan mítoszutánnyomásokkal! Le a műemlékvédelem lírai szlogenjeivel és brutálisan unalmas praxisával! Ne üljünk romjainkon, beszélgessünk róluk! Halljuk ki az összes hangot a káoszból!  

Nagyon egyetértek, miközben üldögélünk, lelkesedem. Aztán felállok, és elindulok a városba, és mint annyiszor már, a Moszkva téren kétségbeesem. Szomorkásan visszaintek Sallynek: nem itt tartunk, mi most lépünk át a Művelődés és az Műemlékvédelem korszakából a Nemzeti Emlékhely és a Nemzeti Kulturális Örökség korszakába. Amíg ezt valahogy le nem tudtuk, és be nem fejeztük a tizenkilencedik századot, jobb híján hallgassunk és nézzük a politikai tajtékokat.
 
David Loewenthal, aki elképesztő mennyiségű tréfás részletet tud különféle idetartozó hagyatéki ügyekről, kreált ereklyékről, amelyek történelmi fordulópontot hoznak, nemzeti eposzokról, amelyek filmváltozatát, az idilli középkori háttér érdekében, meg talán költségkímélés végett, Magyarországon forgatják, továbbá Stonehenge bebunkerezéséről, vidéki udvarházak autentikusan helyükre szögezett étkészleteiről, vagy John Lennon levágott körméről, aki tehát a kérdés szakértőjének tekinthető, toleránsan szatirikus. Azt mondja, helyeslendő, ha a történettudomány fenntartja a maga eszményített képét a tények között bogarászó és az igazság keresésének vágyától fűtött történészről, de fogadjuk el, hogy a nemzeti örökség olyan business, amelyet a hit éltet, hogy aztán ő maga meg éltesse a hitet.  A történeti tudat burjánzó tömegkultúrája mindenesetre olyan őserő, amelynek abszurd báját meg kell tanulniuk tisztelni még a legszakértőbb szakértőknek is, ha valaha eredményt akarnak elérni ott, ahol purizmus és bujaság, a nemtudás bölcsessége és a kotnyeles vagy a manipulatív értelmező összecsap: a történelem nyilvános szimbólumai körül.
 
A helyzet az, hogy ezt az üzenetet, ahogy Sally Humphreysét is, könnyen emészti a bölcsészgyomor, de csak addig, amíg nem próbáljuk alkalmazni a magyar viszonyokra. Hogy mi olyan zavaró a magyar viszonyokban e gondolatmenet szempontjából, azt nem nehéz megfogalmazni. Magyarországon a heritage iparnak nincs igazi hedonisztikus, fogyasztói kultúrája, hiányzik ehhez az ötlet szakértőinkből, a humorérzék publicistáinkból, a kreatív könnyedség politikusaink tanácsadóiból, a pr-szakértelem gyűjteménykezelőinkből, és a jókedv népességünk nagyjából, ha jól sejtem. Az örökség afféle muszáj ideál, amelynek tartalommal való megtöltésén verejtékező helyettes államtitkárok fáradoznak. 
 
A következőkben igyekszem úgy tenni, mintha nem hatnának rám a szavak, és próbálok a fogalom belsejébe hatolni, amelynek minisztériumi meghonosítása annak idején roppant ízléstelen tréfának tűnt. El kell ismernünk, hogy a Fidesz-diktátum haladt a korral és mi liberális kultúrmajmok vagyunk lemaradva. A művelődésnek annyi, a nemzeti örökség viszont rendes jó kultúripar, a magukra valamicskét adó bürokraták és az árubemutatóval ötvözött kirándulások élelmes szervezői már régen így keresztelték újjá a turisztikai ágazat azon formáit, amelyek keretében régebben az egyetemes kultúra nevében lehetett stemplit kapni a helyi műemlékben az ember műemlékjáró kartonjára. 
 
Akkor viszont miért ne beszélnénk nyíltan? Kell egy jópofa nemzeti örökség. Nemzeti örökséget alkothat minden, ami szép öregesen, méltóságteljesen, megbízhatóan létezik, esetleg már örökkévaló, és még nem esett vagy rohadt szét teljesen. Ezen tág keretbe belefér a Visegrádi vár, Margit királykisasszony, az Operaház, a füredi Annabál, a Hortobágy és Bartók Béla, mindegy, csak legyen neki helyi jellege, legyen benne tűzvész, háború, ágyúgolyónyom, romhalmaz, hősiesség és szűzies önfeláldozás, némi ősi misztika, íjászat, lószerszám, ragyogó királyi udvar, pártütés, kézművesség, táncos lábú lány, zseniálitás, nemzetközi hírnév, popsztár, csónakázás egy holdfényes éjjel, villogó homlokzatú revű, most más nem jut eszembe, de nyilván dolgozik már ezen az Országimázs Építő Hivatal.
 
A kérdés az, hogy ezt a gigantikus szórakoztatóipari terméket, theme park Magyarországot, mennyiben szánjuk belső használatra. Abból vannak ugyanis a bajok. Ha eddig nem volt örökségünk, ha eddig csak történeti emlékeink voltak, épületeink, tárgyaink, fényes pillanataink, vészterhes történeteink, neves személyiségeink, ésatöbbi, melyek emlékét eddig is ápoltuk, illetve amelyek állagát eddig is igyekeztünk megőrizni, mit kell hozzáadnunk ehhez az egész megörökölt magyar kultúrtörténethez, hogy abból nemzeti örökség legyen? Isten szemét? Egy gondosan gyomlálgató, palántázó kertészt? Egy örökhagyót? Egy hivatalt, amely rástemplizi az autentikus magyar bélyeget a kiválogatott darabokra?
 
Mint mondani szokás, a hagyományhoz nem árt némi folyamatosság. A hagyományőrzés nemzetközi alapdokumentuma, a velencei karta, az emberiség közös örökségének ápolására, az autentikus emlékek megőrzésére, az emberiség kollektív emlékezetének építésére szólított fel 1964-ben, s noha azután a posztmodern szelek fellazították ezt a nemes aufklérizmust néhány relativista megjegyzéssel, a hit és a tudás közös alapjának keresése – az autenticitás – továbbra is kitüntetett értéke a nemzetközi műemlékvédelemnek. Úgy tűnik azonban, hogy az autenticitás kereséséhez és vitatásához kell valami biztonságérzet, valami tompa nyugalom, ami abból fakad, hogy a mondott örökség, hagyomány és történelem teljes joggal a mondott nemzet sajátjának nevezhető. 
Angliában a nemzeti örökség biztonságos, családias áhítat tárgya, nagyjából a királyi családdal egy nívón, bár az utóbbi kezd elütni a viktoriánus normáktól, míg az előbbit még stílben tartják Anglia arisztokratái, az old boys network és az rendelkezésükre álló pénzalapok. 
 
Amerikában a nemzeti örökség ifjú szívekben lángol, kezdve a kindergarten ötéves korosztályától, ahol a Yankee Doodle felismerésén kívül azt is megtanulta kisfiam, hogy Abraham Lincoln kisfiú korában sokat olvasott, pedig hideg és sötét fakunyhóban lakott, továbbá hogy George Washington nagy ember volt, Martin Luther King és Walt Disney szintén.
 
Franciaországban a gyermek egyhamar megtanulja, hogy a Forradalom és a Köztársaság a Civilizáció Zászlóvivői, és hogy a francia a világ egyetlen kulturált nyelve.
Németország ötven évig zavarban volt ugyan, mert az „Erbe” szó eugenetikai kísérleteket idéz, mostanra viszont feltalálták Európát és a Reichstag becsomagolását, a holocaust kegyhelyeket pedig biztonságos működtetni addig is, míg adódik valami optimistább múlt. 
Ezeket a hittételeket lehet aztán vitatni, a folyamatosság konszenzusának nevében, keresve az autenticitás azon kritériumát, amely körül újabb időleges konzenszusok és újabb időleges örökség-háborúk alakulhatnak ki.
 
A mi kis országunkban, legalábbis ezt mondanám Sally Humphrey-nek válaszul, hiányzik az eme folyamatosság körüli konszenzus. Nincs elvállalt magyar történelem, még annyira sem, mint Németországban, s ezért a szeretnivaló populáris mítoszok és a dokumentálni való tények és tárgyak autenticitására vonatkozó kérdés voltaképpen fel sem tehető. Mintha a magyar történeti tudat kifosztottságérzetből, eltiportságélményből, undorból, közönyből, meg a Hősök terének Milléniumi szoborcsoportjából állna. 
 
Ez volna itt a hely, ahol az írástudók felelősségéről szokott szó esni. Kétségkívül van az írástudóknak felelőssége. De az írástudók kissé impotens felelősségtudatánál talán érdekesebb az a virgonc piac, amely Magyarország történelmére éhes. Azt szeretném látni egyszer, amint az MTV egyik vagy másik csatornáján nem elmondják nekünk, hogy mi volt a múlt (úgyis csak az hiszi el, aki akarja), hanem ezt a karneváli kiváncsiságot térképezik fel, a történeti emlékhelyek helyi alakulását, meg azt is szeretném látni egyszer, hogy különféle milléniumi ünnepélyek hurkakolbászos dzsemborivá alakulnak, összeolvadva a helyi védőszent tiszteletére rendezett vásárral.
 
Túl sok az erőlködés a nemzeti örökség feltalálása körül, s túl kevés figyelem szentelődik annak, ami, történetesen, nemzetileg lélegzik, nemzik és öröklődik. 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr201912025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.