Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Ezerkilencszáznyolcvankilenc (1999)

1999.04.11. 14:28 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: 1989 rendszerváltás

Ezerkilencszáznyolcvankilenc

1. Valami történt

Szeretném tudni, mi történt 1989-ben.

Szóval mi történt 1989-ben, kérdezem álszenten a tizennyolcéveseket, akik kötelességtudóan felelnek. Honnan veszik a szavakat a válaszhoz, erre vagyok kíváncsi. Az érettségi és a politikai érettség felé tartanak, az ő már nem személyes emlékeikbol lesz majd az úgynevezett múlt, dokumentálni szeretném ezt a jövendo múltat a kérdoívemen.

Mi, öregek, akik még emlékezünk a reményre és az eufóriára, úgy érezzük, hogy 1989 csillagként kell majd felragyogjon, szikraként kell majd átröppenjen, hegycsúcsként kell majd kimagasodjon a történelemkönyvek lapjain. Nehéz ügy lesz.

Túlélők vagyunk, ez az igazság, érdemeink elismerésére vágyunk, legyen bármilyen kicsi is az az érdem. Egy kicsi érdemet ismerjenek el nekünk. Ott voltunk 1989-ben.

Úgy is érezzük, hogy reményeinkben máris megcsalattunk. 1989 tapadós mocsárnak látszik, hosszan elnyúló lapály. Vagy inkább a betegség akut végfázisa, amelyet Európával akarnánk gyógyítani.

Nem ez lett megígérve.

Ezek a tizennyolcévesek nem úgy néznek ki, mint akik érdemeket akarnak elismerni.

A tizennyolcévesek háromféleképpen felelnek.

11 éves lettem, mondják.  (1996-ban járunk.) Sejtem, hogy ebben a kérdezőnek szóló dac keveredik a bizonytalansággal. Ha ragaszkodnak a tényekhez, abból baj nem lehet, és ezek a tizennyolcévesek csak a személyes tényeiket birtokolják azzal a magabiztossággal, amely egy kérdőív előtt sem párolog el. Amúgy pedig miféle tényekhez ragaszkodnának jobban, mint a személyes tényeikhez? Szerkezettelen, de legalábbis táguló világban mozognak, amelyben az ambíciónak és a reménynek nem a szocializmus szűkre szabott képzelete ad irányt. Hol szeretnének tartani tíz év múlva? Ne tessék ilyen butaságot kérdezni. Honnan tudhatnák? Nem tudják. Mindenesetre nyelveket akarnak tanulni, külföldre akarnak menni, és sok pénzt akarnak keresni. 

Azt is mondják, hogy Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök október 23-án kikiáltotta a magyar köztársaságot. Precíz válasz, és monoton szabályossággal jelenik meg a nyitott kérdés mögött hagyott üres helyen. A szerzők minden bizonnyal jó tanulók, legalábbis igyekvő tanulók, akik számára, így érettségi előtt, különös jelentőséggel  bírnak a tankönyv memorizálandó formulái.

Ezek a tizennyolcévesek nem estek már abba a történelmi résbe, amelynek folytán a magyar középiskolásoknak néhány évig nem kellett az 1945 utani magyar történelemmel vesződniuk. 1996-ra készen állt a konszenzuálisnak szánt tankönyvi megfogalmazás, és a fenti formát öltötte. Értem én. Mindjárt a tanárok ijedt mosolya jut eszembe, amint a mondandómat hallgatják. Mi itt nem politizálunk, kérem. Ne tessék a diákokat politikáról kérdezni.

1989-ben történt egy s más, zűrös év volt – 56-ot a pártütő szocialista vezér népfelkelésnek minosítette, elhatározták, hogy komolyan vehetjük az alkotmányos szabadságjogokat, pártok alakultak, üléseztek és proklamáltak, a tüntetéseket temetések váltották fel. Nagy Imrét eltemettük, meghalt Kádár, őt is eltemettük, néztük a cseheket a Vencel téren, meg a németeket a brandenburgi kapunál, meg a román forradalmat éloben a karácsonyi adás helyén.

Népszavazás is volt. Többen bojkottálni akarták, de mégis meglett. És örültünk, örültünk, örültünk. Mentünk Bécsbe bevásárolni. A Mariahilferen utáltak minket. Állítólag volt, aki odaszart. Takarékosságból? Micsoda képtelenség!

Megnevezni is nehéz a szereplőket és a tetteket anélkül, hogy vállalnánk a szavakban rejlő titkos állásfoglalást. Mindenhez tapad a politikai ragacs, a szavakhoz különösen. Ártatlanok szeretnénk lenni, mert valóban ártatlanok is vagyunk. 

Korai volna még megfertőzni őket ezzel a gyűlölettel, néznek rám a tanárok. Az arckifejezésük, ha szabad így mondanom, életlen. Tompa. Eltompult félelemnek látszik. Nem biztosak benne, hogy félni kell, és idegesíti oket, hogy nem tudják, kell-e félni. A félelmet itt Magyarországon már a nyolcvanas évek eleje óta felejtjük, mostanra egészen szépen lelohadt. Most pedig szítják megint ott fönt, csúnyán szidalmazzák egymást, minket meg megszorítanak, elkeserítő, felháborító és undorító, és csak ömlik, ömlik, ömlik.

Miért provokálom a diákjaikat? Honnan tudnák ők, mi történt 1989-ben? Mi sem tudjuk!

 Egyesek szerint például a huszadik század ért véget 1989-ben. Mások szerint a történelem!

Vonuljon tehát be a magyar történelemkönyvbe 1989 egy közjogi névváltozás éveként. Később elgondolkodunk majd azon, mi a jelentősége, hogy ezentúl  “Magyar Népköztársaság” helyett “Magyar Köztársaság” szerepel az új útlevelek kibocsátójaként. Illetve majd mások, majd az utókor elgondolkodik rajta. Jelenleg az a jelentősége, hogy nincs jelentősége. Tiszta, üres szó a köztársaság. Elofordult ugyan már a magyar történelemben, de néhány hónapnál sosem bírta tovább, az előzményeket tehát leszámíthatjuk.  És nem csak hogy tiszta, üres szó, de elkerülhetetlen szó is. Nem maradt más.

Azt is mondták a tizennyolcévesek, hogy rendszerváltás volt. Ezt szoktuk mondani, bizonyos kötött szerkezetekben, mint például “a rendszerváltás óta” vagy “a rendszerváltás elott”, illetve “a rendszerváltás befejeződött/nem fejeződött be”. A magyar szélsőjobb  azzal fejezte ki radikális egyet nem értését, hogy továbbra is rendszerváltást követelt, ily módon választva el egymástól a „látszólagos” és a „valódi” változást.

 A kötött szerkezetek és a radikalitás gyökere a szocialista évek egyazon nyelvi találmányában gyökerezik. Hogy ugyanis „rendszernek” hívtuk, amiben élnünk kellett, megkülönböztetvén attól, amiben élni lehetett, és attól is, amiben élni szerettünk volna. A „rendszer” volt a merev váz. A szó a maga metaforikus rugalmasságával igazodott kinek-kinek a fatalizmusához és/vagy politikaelméleti képzettségéhez. A „rendszer” volt a rendőrség, ha az ember nem volt rendőr, vagy a bíróság, ha az ember nem volt bíró, vagy a parlament, ha az ember nem volt parlamenti képviselő, és így tovább.

Továbbá: a szakszervezeti beutaló, az ebédjegy, az úttörőtábor, a telefonhoz jutás fájdalma, a körzeti orvosi rendelő, az IKV (az különösen), érzékenységünktől, gyenge pontjainktól és életrevalóságunktól függően ez mind a rendszer része volt. Nyolcvankilenc után, a nagy leszámolás retorikájának jegyében, a becsületesek és az önmarcangolók meg-megjegyezték, hogy mindannyian a rendszer voltunk, a dühösek és fellengzősek pedig azzal kontráztak, hogy akkor mindannyiunknak erkölcsi kötelességünk megváltozni. De ez már utólagos torzítás, amelyet csak a vita heve magyaráz. Amíg benne éltünk, addig éppen az volt a szó feladata, hogy elválassza tőlünk azt, ami nem mi vagyunk. A rendszer mi vagyunk? – ez úgy hangzott volna, mint a bezupálás jelszava.

 Egyszóval, a „rendszer” volt a hatalom rejtélyes útjainak neve, a hivatalosság neve, a szabályok eredetének, működésének és megkerülési lehetőségének neve, és így tovább.

 Ez a „rendszer” változott meg 1989-ben, illetve nem pusztán megváltozott, de megváltoztattuk, egy másikra cseréltük. Abban a pillanatban  azonban, amikor megszületett a szó – rendszerváltás – és egy tett neve lett, a „rendszer” metaforikus rugalmassága veszélybe került és szétesett a konszenzuális nyelv. Kiderült, hogy nem ugyanarra gondoltunk! Vagyis, hogy egészen konkrétan nem gondoltunk semmire. Vagy az ígéretre gondoltunk. Arra gondoltunk, hogy rendszerváltás akkor lesz, ha az igazak megdicsőülnek és a gonoszak megtérnek, ha a bőség kosarából mindenki egyformán vehet, ha a fizetésünket német márkában kapjuk, és ha nem kell már tovább néznünk azt az undorító pofát a tévében vagy a munkahelyünkön.

 A „rendszer” lassan darabjaira hullt, mint egy kiszolgált Trabant. Összevissza kezdett járni, s aztán pánikszerűen leállt, mint valami parkolóóra, amelyből kilopták a másodlagosan hasznosítható alkatrészeket. A rendszerből kiment a szufla. Ránkrohadt, mint a panelházak vizesblokkja körüli fal, miközben a főállású karbantartók kitartóan üvöltöztek egymással. Egyszóval, kimúlt, és ott maradtunk árván: kezdjünk valamit magunkkal. Szabadok vagyunk.

Lehet, hogy ilyesféleképpen kellett volna elképzelni a „rendszerváltást” 1980-ban, és akkor minden világos lenne most. De nem így képzelte, már aki elképzelte. Meg aztán nem is így mennek a dolgok. Először jön az apokaliptikus remény, aztán az eufória, aztán a kiábrándulás, a nyafogás, a felejtés, és az elfelejtett nagy reményre rárakódó kis remények, míg végül valahogy normalizáljuk magunkat, és körülnézünk, hogyan lehetne élni. Ki hallott már a fordítottjáról?


2. A nagy eufória

 Felfogás kérdése, hisz-e az ember „a forradalomban”, és ha igen, miben hisz, amikor a forradalomban hisz. De tegyük fel, hogy amióta a kommunizmus lejáratta magát, a népszuverenitásban hisz, aki a forradalomban hisz. Még specifikusabban, mivel a népszuverenitásban nehéz hinni, aki a forradalomban hisz, az a népszuverenitás élményében hisz. A népszuverenitás élménye a legitimitás élménye.

 Hihetünk persze a szabad polgár autonóm politikai tettében és/vagy a nemzet átizzó, újjászülető testében (nem kívánt törlendő), de ami a lényeget illeti, ezzel nem nyertünk semmit. 

 Néhány további kérdés felmerül itt. Hihetünk-e a népszuverenitásban, ha nem hiszünk a forradalomban? És mit jelent a legitimitás, sőt mit jelent a rendszerváltás, ha nem hiszünk a népszuverenitásban?

 1989-ben nem lehetett hinni a forradalomban. Ellenben muszáj volt.

Gondoljuk csak meg.

Nosztalgikus magánforradalmárok és pártpuccsisták 1989-ben megöröklik a mennyek országát. Maga Szent Péter nyújtja le a kulcsot. Tárgyaljunk, osztozkodjunk, vezessük a népet.

De milyen alapon? És hová?

 A kezdetek a forradalmi eufória szempontjából nem a megfelelő évre estek. A nagy kollektív megmozdulások éve 1988 volt, nem 1989, 1988 pedig a párt önfelszámolásának éve volt, nem a forradalmárok éve.

 A párt önfelszámolói nem hittek a forradalomban. A párt önfelszámolói a reformban hittek. Azt gondolták, a pártba, ha megreformálják, továbbra is belefér a magyar társadalom.

Az ellenzék sem hitt a forradalomban. Bölcs realistaként és lángoló örökmártírként dolgoztak a magyar szabadság/polgári demokrácia (nem kívánt törlendő) jövőjén, a jövendő horizontján azonban nem forradalom szerepelt, hanem „demokratizálódás” és „nemzetpolitika”, „új társadalmi szerződés” és „nemzeti függetlenség” (nem kívánt törlendő).

 Lássuk be, meglehetős naivitás lett volna hinni a forradalomban.

Nem voltak meg az alkatrészek. Se zsarnok, se idegen iga, se forradalmár, se forradalmi tömeg.

 És mégis szeretnénk egy forradalmat! Szeretnénk birtokba venni az utcát! Tisztító szeleket, illetve tavaszi nagytakarítást szeretnénk (nem kívánt törlendő)! Szeretnénk végre egy forradalmat, amelyet nem vernek le rögtön! Szeretnénk végre helyretenni a történelmileg kibicsaklott bokát! A saját lábunkon állani! Független és demokratikus Magyarországot szeretnénk, és mi akarjuk megcsinálni! Ünnepet akarunk!

 Elvették a történelmileg megérdemelt forradalmunkat.

Na mindegy, a régi forradalom is jobb a semmilyen forradalomnál.

 A rendszerváltás főszereplői tehát az ötvenhatos forradalomban hittek, és akik az ötvenhatos forradalom hitéből valamilyen okból ki voltak zárva, például mert akkor még kommunisták voltak, azok a 68-as forradalom nyugati és/vagy keleti változatában hittek, és akik ez utóbbiban sem hittek, mert reformkommunizmusnál és zűrzavaros diákidealizmusnál valami mélyebb és magyarabb forradalmat szerettek volna maguknak, azok hittek 1848-ban.

A párt konokabbja nem hitt semmiben, de ők voltak hatalmon.

 Mely forradalom tüzéből veszed tüzedet? – kérdezhetnénk a jövendő politikai elit különféle alakulgató csoportjait 1980 táján. Mely hazafias és/vagy humanista idealizmus éltet? Milyen láng utólagos melege tudja szerinted összeforrasztani ezt a sok embert itt nemzetté és/vagy civil társadalommá (nem kívánt törlendő)?

 És így lett Magyarországon forradalom: vágy formájában jött létre, és félelem formájában, tétje a politikai legitimitás volt, és sohasem érte el az utcát.

Ez a forradalom manqué most is vágyként és fenyegetésként lebegi körül a pártokat, amelyek mindig örülnek, ha végre sikerül egy kis utcai tüntetést rendezniük, vagy legalább az élére állniuk egynek.  

 Ez történt tehát. Amikor 1988-ban és 1989-ben tűrhető, de korántsem forradalmi létszámban felvonultunk a tüntetéseken és a temetéseken, a generalizált izgalmi állapot forradalmat keresett magának, a rendszerváltás botcsinálta végrehajtói pedig tömegbázist, és a keresők összetalálkoztak néhány szürreális eseményen.

Illúzió találkozik illúzióval, forradalmi kezdetnek nem rossz, és a résztvevők kapnak valamit a történelmi highból.

 Lemaradtatok erről a színházi eufóriáról, mondom tizennyolcéveseimnek, azért nem értitek, minek kérdezem, mi történt 1989-ben.

Miért? Kellett volna valaminek történnie? – kérdeznek vissza.



3. Szabadság

A politikafilozófia bölcsei időről időre fontosnak találják megjegyezni, hogy az emberek ritkán szeretik hosszú hűséggel a szabadságot. Amíg nincs, addig kell. Ha aztán már megvolt nekünk, nem tiszteljük többé.

Ennyiben, azt kell mondjam, a szabadság utáni vágy bizonyos párhuzamot mutat a nő iránti vággyal. Vagy a férfi iránti vággyal, mindegy. Utólag nehéz emlékezni rá, miért is akarta annyira az ember. És egyáltalán, milyen érzés. Milyen érzés a sóvárgás, a frusztrált düh, az abszurd ürügyek, a gyermeteg eufóriák. Mit is nyertünk ezzel, hol a boldogság.


Bemegyek, kijövök. Nem félek a portástól. Se az útlevélosztály előadójától. Nagy ügy. Ezt akartam annyira?


Fantasztikus világban nőttünk fel. Minden fordítva volt. A pénz nem számított, legalábbis nem volt fenyegető. A pénz a hatalmat fenyegette, nem minket. A hatalom pénzét herdáltuk, és a hatalom nem mert minket ebben megakadályozni, mert valami másban akart megakadályozni, mi tehát arra a valami másra vágytunk. A munka sem számított, sem a karrier: az számított, mekkorára tudjuk tágítani azt a kis kört, ahová a rendszer nem tudja beledugni a csápjait. Volt, aki a tágítósdit a szabadság kis köreinek nevezte, és öncélú, szellemi játékként folytatta, és voltak, többen, akik beásták magukat ebbe a párhuzamos világba, házat építettek, gazdagodtak és a szabadság kis gesztusaival, a papírmunka, az adóügyi jogszabályok és egyéb hivatalosnak minősíthető korlátok megkerülésével fenntartották a maguk kisebb-nagyobb magánvilágát.


Ez volt a boldogság. A boldogságról azt tanultuk, hogy azt az első világ ellenében, a rendszer réseiben, ravasz és fondorlatos módon, és a kellő óvatossággal kell kicsikarnunk attól, ami van. Ez volt a nagy nemzeti boldogságpárti összeesküvés, a testvéri szolidaritás köteléke, az egyenlőség titkos értelme, a szabadsághoz adott használati utasítás. Egyszóval, a boldogságra gondoltunk, amikor a szabadságot akartuk. Kis szabadságot akartunk, és nagy boldogságot.


Szívesen mondják most a megújulás prófétái, hogy elkényeztette a magyar lakosságot a Kádár-rendszer a nagy, rózsaszín, puha hazugsággal, amely ijesztő sebességgel halmozódó adósságokon nyugodott. A magyar hazafiakat megvették, a gulyáskommunizmus kiölte az erényt, lopni, hazudni tanított. Továbbá arra tanított, hogy mindenben mindig az államra számítsunk. Ebben minden bizonnyal van igazság. De ha már moralizálunk, talán messzebbre is mehetnénk.

A Kádár-rendszer azzal mérte a legrettenetesebb csapást alattvalóira, hogy nem tanította meg őket a boldogság és a szabadság közötti alapvető, fülsértő és szívrepesztő különbségre.

Talán egyszerű nyelvtani tévedésről van szó, azaz inkább filozófiai tévedésről. Ha a szabadság jó, akkor szabadnak lenni nyilván jó érzés. A jó érzés pedig a boldogságra hasonlít, hacsak nem vagyunk túl ambíciózusak. Ergo, aki szabad, az boldog is.


Barátaim azt mondják, boldogok, ma is boldogok, minden reggel arra ébrednek, hogy boldogok, mert szabadok.

Ezt, egyrészt, nem hiszem el nekik. Nem hiszem el nekik, hogy erre ébrednek minden reggel. Ha mégis, annak biztos nem 1989 az oka. Talán jó a házasságuk vagy váratlanul nagy sikert aratott a könyvük.

Másrészt nagyon is értem, mit akarnak mondani barátaim. Rémüldöznek, hogy ilyen könnyen elfeledtük a szenvedélyt. Az efféle felejtés egyszerre tűnik morális kudarcnak és politikai irányvesztésnek. És mit kezdjen az ember magával, ha a régi szenvedély már nem érvényes? Sőt, ha eleve tévedés volt, mert talán mégis inkább boldog akart lenni, mint szabad?

 Most akkor rosszak vagyunk? Álszent hedonisták?

És még a forradalmunk is csak olyan, amilyen. Nem is volt. Vagy ha volt, nem mi csináltuk.

Nem kérdeztem meg a tizennyolcéveseket arról, hogy tisztességes dolog-e elfelejteni a nagy szenvedélyt, a sóvárgó vágyat. Azt sem kérdeztem meg - nyilván némileg szemrehányóan kérdeztem volna -, hogy rendes dolog-e nem emlékezni a szülők nagy szenvedélyére. Ez volna aztán az igazi képmutatás. Mi jobbat tehetnek, mi volna egészségesebb, mint gyorsan, fájdalommentesen megszabadulni a szülők mindenféle nagy szenvedélyeitől?

Sőt, mi jobbat tehetnek a szülők maguk, mi volna egészségesebb, mint önmaguk iránt megértően elfelejteni a régi, kiszolgált szenvedélyt? Aki nem akar megöregedni, keressen új szenvedélyt magának, gyorsan. Akarjon boldog lenni, szép, egészséges, nagytudású vagy egyenesen jó – az efféle szenvedély eltart az idők végezetéig, és politikailag veszélytelen.

 A régi szenvedély nem veszélytelen. Ha a szabadság nem hozta el a boldogságot, gondolja most a régi szenvedély foglya, akkor kényszeríteni kell a szabadságot arra, hogy adjon, adjon többet, sújtsa le ellenségeinket, irtsa ki a szomszéd fülsértő zenéjét, tiszteljen engem és szeressen, daloljon nekem, mosolyogjon rám és emeljen istenné, mert csak az istenek boldogok

 Utószó

 Úgy beszéltem itt, mint egy öregasszony, és megvan ennek az oka, ha nem is az, hogy 1966-ban születtem. Politikai nemzedékek együtt öregszenek, és mit tehetek mást, mint hogy utálkozva nézem, hogyan öregszem együtt nemzedékem politikai szerepet vállaló tagjaival, hogyan öregítenek engem is ezek az öregek, akik nem látszanak megtalálni az új szenvedélyt. Régi forradalmak, régi retorikák, régi szenvedélyek után kotorásznak. Semmi nem jut eszukbe. De ez már egy másik történet.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr651911916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.