Címkék

12 pont (2) 1956 (3) 2002 választás (4) 2006 október (3) 2006 szept 18 (2) 2010 (2) adótudatosság (5) alkotmány (5) államigazgatás (4) anómia (2) antiszemitizmus (4) anti antiszemitizmus (2) bajnai (2) baloldal (5) bizalmi válság (7) bizalomhiány (4) cigánybűnözés (2) cigánykérdés (3) civil helyi problémamegoldás (2) civil konzultáció (2) civil társadalom (2) deliberatív közvéleménykutatás (2) demokratikus ellenzék (2) diákok (2) elitellenesség (5) ep választások (2) értelmiség (4) eu (3) fidesz (14) fidesz centrum felé húzódása (5) fidesz nagygyűlés (3) fodor (3) független újságírói kontroll (2) gyurcsány (15) gyurcsány kormány (7) ígérgetés (2) írószövetség (2) jobbik (5) jobboldal (2) jog előtti egyenlőség (3) jövőkép (4) jó kormányzás (3) jó szabályozás (3) kampányfinanszírozás (3) kapitalizmus (2) kétharmad (2) kétharmados törvények (2) kiábrándulás (11) klientúrák (2) kóka (3) kooperativitás (3) kormányzati felelősség (2) kormányzóképesség (13) kormány lemondása (3) korrupció (8) közbiztonság (3) kulturkampf (2) liberális oldal (2) liberalizmus (2) lmp (3) lobicsoportok (2) magyarország vs usa (2) mdf (2) medgyessy (3) medgyessy kormány (3) média (15) morális normák (9) mszp (14) nemzedéki különbség (2) nemzeti emlékezet (10) nemzeti konszenzus (2) nemzeti örökség (2) nemzeti szimbólumok (2) nemzettudat (7) népi urbánus (2) népszavazás 2008 (3) normakövetés (2) oktatás (2) önkormányzati rendszer (3) orbán (3) országgyűlési választások (2) országgyűlési választások 2010 (8) országgyűlési választás 2006 (2) őszödi beszéd (8) pártrendszer (3) passzivitás (4) pesszimizmus (4) politikai befolyás (2) politikai centrum (2) politikai elit (10) politikai kultúra (10) politikai paranoia (3) politikai pártok (3) politikai pr (10) politikai program (8) politikai programok (2) politikai tér átrendeződése (4) publicisták (4) publicisztika (3) reform (2) reformok (4) rendőri brutalitás (3) rendőri fellépés (3) rendőrség (2) sajtószabadság (3) szabó istván (2) szdsz (10) szdsz önfelszámolása (2) szélsőjobb (4) szimbolikus politizálás (8) szólásszabadság (2) szolidaritás (5) társadalmi hazugságok (3) társadalmi konszenzus (3) társadalmi támogatás (5) tar sándor (2) technokrata kormányzás (2) tiltakozás (3) tiltakozó diákok (3) történelmi emlékezet (9) transzparencia (2) ügyészség (3) ügynökök (5) új korszak (2) új párt (4) választási kampány 2006 (3) választási törvény (2) válság (2) válságkezelés (2) véleményszabadság (2) zsidókérdés (3) Címkefelhő

Friss topikok

share

Bookmark and Share

Mit tanulhatunk a franciáktól (pensée unique) (1998)

1998.04.11. 14:22 | babarczyeszter | Szólj hozzá!

Címkék: média jobboldal liberalizmus szélsőjobb baloldal államháztartás véleményszabadság nemzettudat jó kormányzás

 Mit tanulhat az ember a (liberális értelmiségi) franciáktól, ha magyar (liberális értelmiségi)? A Débat és az  Esprit elmúlt évfolyamait átolvasgatva, arra a következtetésre jutottam, hogy keveset. Hacsak nem a „pensée unique” tanát, a francia baloldali liberális értelmiség legutóbbi önmarcangolásának tárgyát. Hogy létezik-e a „pensée unique”, ennek bizonyítását másra hagynám. Mint hipotetikus önmarcangolás, nem érdektelen.

A „pensée unique” Jean-Francois Kahn találmánya, aki a kilencvenes évek közepén látványosan fellázadt a helyes gondolkodás és a francia értelmiség életúnt bizonyosságai ellen. A „pensée unique” lényege szerinte az, hogy a fertőzött gondolkodó rezignáltan tudomásul veszi a történelem döntését: mégiscsak és véglegesen kiderült, hogy a liberális demokráciával párosuló kapitalizmus a legjobb. Ezen belátás mintegy megtörténik vele, s lassan ható méregként megbénítja a gondolkodását, mígnem arra a következtetésre jut, hogy nagy vonalakban mindenre tudjuk már a helyes választ, noha a megoldások részletei a technokrata gondolkodás homályába vesznek. A liberális értelmiséginek nem marad más, mint hogy a kulturmocsok és a médiacirkusz felett keseregjen (ha régivágású humanista) vagy hogy felkarolandó etnikai, szexuális és egyéb kisebbségek után nézzen (ha a 68-as hagyomány gyakorolt rá maradandó hatást).

Jean-Francois Kahn szerint a „pensée unique” a kreatív gondolkodás és a nagyformátumú politikai viták hiányával jár, de nem csupán az a veszélye, hogy az értelmiség elunja magát, hanem az is, hogy a néhány tucat értelmiségi által gyártott politikai diskurzus elszakad – ahogy ő fogalmaz – a valódi nép problémáitól.

Jean-Francois Kahn  megvádolható azzal, hogy jelentős önmenedzselési és feltűnéskeltési vággyal, valamint tehetséggel áldotta meg az ég, és remek intuícióval rátalált Troppauer Hümér megoldására. Ha én olvasom a névsort, akkor senkinek nem jut eszébe megkérdezni, rajta vagyok-e. A 68-as szellemiséget elnyelte a liberális kvietizmus és az izgága kulturkritika, egyszóval, a pensée unique, s a konstruktív társadalmi gondolkodás fáklyáját senki sem viszi tovább, kivéve...

Mindazonáltal lehet a dologban valami.

Tegyük fel, hogy ez az egyöntetű világnézet, olyannyira fertőző, hogy észrevétlen máris megérkezett Magyarországra, ahol jótékonyan elfedi a kulturális konfliktusok és politikai igazodások viszonylagosságát a bien-pensant értelmiségi szeme elől, s elhiteti, hogy a liberalizmus mindig liberalizmus, a jobboldal mindig jobboldal, Csurka pedig egy hazai Le Pen. Ebből következőleg, ha minden jól megy, a liberalizmus, a keresztény-nemzeti jobboldal és a baloldal hasonló pályát fut be  itt is, mint Nagy Britanniában, Németországban vagy Franciaországban.

A pálya, tegyük fel, a következő: a baloldal szakít önmagával és befészkelődik középre, s forradalmi terveit emberi jogi, valamint szociális érzékenységre váltja. A jobboldal igyekszik némi rendpártisággal és esetleg egy-két óvatos xenofób megjegyzéssel kifogni a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából, amúgy pedig magabiztos retorikában, szelektív hagyományőrzésben és jobbára hipotetikus adócsökkentésben utazik. A liberalizmust, mint politikai eszmerendszert, elnyeli a pensée unique, pártjait pedig magával rántja az IMF, a demográfiai válság, a tőzsdekrach és egyéb nyavalyák. A média korrupciós botrányokban utazik és közvéleménykutatási mániában szenved. A politikusok dühöngenek a médiára, és azt képzelik, hogy csak az akadékoskodó médiaértelmiség áll a hatékony politizálás útjában.

Egyetlen politikai kérdés marad a színen, amely a költségvetési húzd meg-ereszd meg kicsinyességéből kiragadja a nemzeti szuverenitás választott vagy önjelölt gyakorlóit: az etnikai és kulturális kisebbségeké, a bevándorlóké, illetve, a baloldal nyelvén fogalmazva, a rasszizmusé. A centrista pártok szlogenekben és kampányfinanszírozásban gondolkodnak, a szélsőjobboldal viszont kivirul és sikeresen fogva tartja, félelmeinél és nosztalgiáinál fogva, a liberális értelmiséget.

A régi eszméket, s velük együtt az új társadalmi problémákat is, elborítja a magától értetődőség unalma. A francia munkáskerületek Le Penre szavaznak, és a francia liberális értelmiség a sajtóban keresztre feszíti Paul Yonne-t, amiért kiállt a republikánus, egységes politikai kultúrájú nemzet hagyománya mellett, a neo-antirasszizmusként és multikulturalizmusként újjáélesztett liberális baloldaliság ellenében. Mintha a liberalizmusnak már csak azt kellene eldöntenie, hogy Le Pen-e a nagyobb mumus, vagy a multikulturalizmus.

Magyar viszonyokra fordítva le a dilemmát, a pensée unique tétele így hangoznék: tudjuk, hogy a kapitalizmus és az IMF jó, a többi meg vele jár. A kérdés tehát az, hogy az antiszemitizmus és a cigányellenesség ellen kell-e harcolni inkább, vagy a nemzetcentrikus és kozmopolita-ellenes gondolkodás ellen. Annyival egyszerűbb is a dolog, hogy az utóbbi viszonylag csekély erőfeszítéssel lefordítható az előbbire -  a magyarországi kínai népesség egyelőre nem lép fel fenyegetően konfuciánus iskolai oktatást követelve, ígyhát az etnikai partikularizmus veszélyét (is) a mélymagyarok testesítik meg.

Jean-Francois Kahn  merészebb és koncepciózusabb társadalomkritikát szeretne látni (esetleg, ha szó lehetne a kapitalizmus embertelen logikájának bírálatáról? a társadalmi konfliktusokról? a kizsákmányolásról?), és a kénkőszagú szóhasználat ellenére, a csudába is, talán igaza van. Mi más a „pensée unique”, mint retorika-centrikus gondolkodás? A retorika-centrikus gondolkodás szerint nem az a kérdés, hogy miféle politikailag kezelhető társadalmi problémák léteznek egy országban, hanem az, hogy hogyan beszélünk ezekről. A pensée unique szerint akkor politizálunk helyesen, ha a megfelelő szavakat használjuk, amikor a politikai problémákról gondolkodunk. Megszállottjai leszünk a szavaknak. „Rasszizmus”, „fasizmus”, „magyar”, „nemzetidegen”, „szabad sajtó”, „kiegyensúlyozott sajtó”, meg hasonló szavaknak. Nem szeretném alábecsülni a szavak jelentőségét, de aggasztónak tartom, ha a szavak erősebbnek bizonyulnak a problémáknál.

A jelen írás, ezt elfelejtettem bejelenteni, tulajdonképpen a szabad sajtóról szól. Attól tartok, a sajtóval kapcsolatos paranoid rögeszme-rendszer szintén a pensée unique csapdájához tartozik. Mint Paul Yonne mondja egy helyütt, Le Pen-t semmi sem szolgálta olyan jól, mint amikor majdnem betiltották, majd az ő hipnotikus hatásának és egy antiszemita megjegyzésének tulajdonították a Carpentras-i zsidó temetőben elkövetett sírgyalázást. 

A szabad sajtóval kapcsolatban természetesen csak egyetlen szabály létezik: békét kell hagyni neki, ha másért nem, hát politikai bölcsességből. A szabadság konszenzuális szabályai ugyanis mindenkire vonatkoznak, és ha egyes politikai csoportok szívesen korlátozzák más politikai csoportok szólásszabadságának alkotmányba és büntetőtörvénykönyvbe nem ütköző gyakorlását, s akár ennek érdekében még a büntetőtörvénykönyvet is módosítják, akkor maguknak csinálnak fölösleges bajt, bár a népességnek az a szegmentuma, amely érdeklődik az ilyesmi iránt, nyilván jól szórakozik majd. A sajtó a szabadság és a demokrácia alappillére, mindazonáltal azt hinni, hogy a sajtó kormányoz, vagy akár hogy képes döntő módon befolyásolni a népesség közérzetét és választásait, vagy súlyos politikai kishitűségre, vagy elvakult értelmiségi gőgre vall.

De bármit gondoljon is az ember a magyar sajtó vagy nyilvánosság állapotáról, a szólásszabadság védelme éppúgy nem definiálhatja a liberális politikát, ahogy az anti-antiszemitizmus sem. A liberális politika fő kérdése az, hogy mire való az állam, ha liberális kézben van. Minden bizonnyal nem arra való, hogy az adóhatóság vagy a belügyminisztérium útján zaklassa retorikai és politikai ellenfeleit – ezzel azonban nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy mire jó, ha már egyszer létezik, és meglehetősen kiterjedt méretekkel rendelkezik, még a leglibertáriusabb kormányzat idején is.

A pensée unique passzív, kvietista politizálást sugall, az alapvető szabadságjogok hangoztatását és lehetőség szerinti védelmét, és cserébe felkínálja a moralizálás és a történelmi megigazulás jogát. A pensée unique nagy bűne – mint ahogy a klasszikus liberalizmusé is, Pierre Rosanvallon szerint például, ha már a franciáknál tartunk – hogy kiküszöbölhetőnek tartja a politikát a történelemből, s ily módon mindig az elvi alapon meghatározott problémákat keresi.

De ha történetesen megelégeltük a pensée unique apolitikus unalmát és kulturalista elfogultságait, vagy ha az a gyanú ébred bennünk, hogy a laissez faire annyit jelent, hogy majd megcsinálják mások, ahogy nekik tetszik, akkor a következő kérdéssel nézünk szembe: mi épül itt? Kik lesznek alul, és kik lesznek fölül? És akik középen lesznek, azok kikre fognak haragudni? Hogy lehetne megoldani, hogy akik alul vannak, azok is elindulhassanak felfelé? Hogy lehetne megoldani, hogy akinek építkezés közben a fejére lépnek, azok is a társadalom tiszteletben álló és ezért együttműködésre kész tagjának tekinthessék magukat? A konstruktivizmus politikája egészen másfajta kérdéseket vet fel, mint amelyekre a pensée unique megoldásokat kínál.

Eme kérdésekre véleményem szerint a magyar értelmiség retorika-centrikus politikai gondolkodása nem ad választ. Ha pedig nem ad választ, akkor nincs is miért választani, és ily módon a liberalizmus a pensée unique elegáns köpenyében szépen visszavonulhat az egyetemekre, ahol feltehetőleg meghúzhatja magát egy omladozó falú szobában, amelynek telefonját a kényszerű takarékossági intézkedések keretében kikapcsolták.

Lehetséges persze, hogy ha a retorikai egység felbomlik, akik eddig liberálisként definiálták magukat és egymást, s ily módon összetartoztak, más-más oldalra kerülnek a konstruktivitás mikéntjét és célját illetően. Ezt egy politikai párt talán nem engedheti meg magának. De a liberális értelmiség minden bizonnyal.

Franciaországban a Le Pen retorikája és a rasszizmus-ellenes mozgalmak körül kibontakozó vita olyan kétértékű logikát teremtett, amelyben nem létezhettek köztes helyek. A retorika-centrikus politika hajlik erre: vagy hithű muzulmán az ember, vagy nem az, vagy zsidó, vagy nem az, vagy liberális, vagy nem az, és hát ez az, ami számít, mindannyian tudjuk. A retorika-centrikus politikai gondolkodás azonban, mivel ily módon beleszerelmesedik a saját kategóriáiba, nem veszi figyelembe a métissage gyönyöreit. Hogy ugyanis: lehet valaki keverék is! Hol landol a multikulturalizmus logikája szerint a szerencsétlen métis, a zagyvalék, a sehova sem tartozó?

Amíg az “egyensúly” fogalma egyáltalán értelmezheto kulturálisan és/vagy politikailag Magyarországon (akár támogatjuk, akár nem), addig a magyar politikai kultúrát a multikulturalista logikára hajazó csoportosító gondolkodás uralja, amelynek következtében a vélemény nem vélemény, hanem kifejezodés, vagy, amerikai zsargonnal szólván, identitáspolitikai eszköz. Lehet, hogy az identitáspolitikáé a jövo, noha oszintén remélem, hogy mégsem. Mindenesetre véleményszabadságról addig érdemes beszélni, míg az identitáspolitikai önkifejezodést még keretek közé képes szorítani a véleménykülönbségeken élosködo racionális diszkusszió.

A bejegyzés trackback címe:

https://ebabarczy.blog.hu/api/trackback/id/tr511911902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.