Felszabadulásom ünnepe
A Kaposvári Egyetem kampuszán állunk, izzó fehér fényben, két nap kemény munka után. Mintha egy eufória-buborékban úsznánk, egy lehetséges Magyarország buborékjában. „Ezt írja meg! – mondja nekem a szőke hölgy, még mielőtt végképp búcsút intene --, és írja meg, hogy ebből kellene még sok!” Izgatott beszélgetés kezdődik erről, fél lábbal kifelé már. Az esemény lezárult, de még nem akarják elengedni egymást az esemény résztvevői, még volna mit mondaniuk. „Máshol is kéne ilyen az országban! minden megyében!” – dobja be valaki az új gondolatot, és rögtön továbbfűzi: „És nekünk is ott kéne lennünk, minden kistérség megismerhetné a többiek helyzetét is!”
Ámultan és hálásan állok, amiért itt lehetek. Nem kellett sok, csak az alkalom, a lehetőség, hogy a kaposvári kistérség reprezentatív mintájából válogatott emberek leüljenek egymásra két napig, és beszélgessenek, és máris rájönnek, hogy tudnak beszélgetni. Nem veszekednek. Meg akarják oldani a problémáikat. Meg akarják érteni, mit tehetnek, de tényleg. „Nem is veszekedünk! – mondja valaki --, és politikáról se beszéltünk! csak az életünkről, meghallgatjuk egymást!”
James Fishkin és Robert Luskin amerikai kutatók dolgozták ki a deliberatív közvéleménykutatás (DPP) technikáját, és most – egy európai projekt keretében – a kistérség intézményeivel együttműködve a Corvinus Egyetem kutatói rendezték meg ezt a kaposvári eseményt. A DPP – és rokona, az Állampolgári Tanács – elszánt politikafilozófiai idealisták agyszüleményének tűnik. Vegyünk egy problémát, vegyünk hozzá polgárokat, és hagyjuk, hogy a polgárok maguk vitassák meg a problémájukat, aztán lássuk, jutottak-e egyről kettőre.
Annak idején, amikor a felvilágosodás korának legliberálisabb és legdemokratább elméinek fennkölt gondolataival múlattam az időt, egyetemi éveim alatt, magától értetődőnek gondoltam volna, hogy érdemes így politikát csinálni. Kiválasztani egy mindannyiunkat érintő problémát (a kaposvári kistérségben a munkanélküliséget és az oktatás és a munkaerőpiac kapcsolatát), leültetni egymással egy asztalhoz embereket, a legkorszerűbb információkat a rendelkezésükre bocsátani, lehetővé tenni, hogy feltegyék a saját kérdéseiket az eléjük járuló szakértőknek, és aztán rájuk hagyni a többit. Beszélgessenek, tanuljanak egymástól, építsenek fel álláspontokat és megoldásokat. Nem volna így ideális, gyönyörű? Békés és konstruktív?
Sosem voltam a közvetlen demokrácia híve. Sosem gondoltam, hogy a tömegek közvetlenül tudják intézni saját ügyeiket; mindig is támogattam a képviseleti demokráciát mint a politikai elit kitermelésének legkevésbé rossz változatát. De ha a mai Magyarországon körülnézek, azt látom, hogy a kormányzottak – a politikai elit megbízói – elárvulva, elidegenedve, becsapva vagy feltüzelve, tehetetlen haraggal nézik, ahogy a kisszerű hatalmi játékok egyre többet kerítenek le az életükből, gyarmatosítják az érzelmeiket, megmérgezik a családi és baráti kapcsolataikat, félelemre és gyanakvásra tanítják őket a munkahelyeken, a szükségszerű korrupció hitét táplálják az üzleti életben.
A közvetlen demokrácia híveinek mindig azt a kézenfekvő viszontválaszt szoktam volt adni, hogy egy lakógyűlésen nem garantált, hogy a legjobb döntések születnek, mert a nagyhangú veszekedők tovább bírják, az elfoglalt szakértelmiségiek, valamint a kisgyermekes anyukák pedig el sem mennek, így aztán az ilyen demokrácia annak a demokráciája, aki éppen kapja-marja, fontos neki vagy nagyon ráér. De, mint azt naponta tapasztaljuk, ez az ellenvetés parlamentáris demokráciára nem kevésbé igaz. Mi garantálja, hogy a legjobb emberek lépnek be a pártokba? Mi garantálja, hogy azok, akik beléptek, a legalkalmasabb vezetőt választják meg? Mi garantálja, hogy olyan ember lép politikai pályára, akinek fejlett a felettes énje, szigorú a moralitása, magas az IQ-ja, fejlett az empátiás képessége, jól választja ki az embereit, és tehetséges vezető? Semmi nem garantálja. Amíg a politika – és a párt – szitokszó, addig egy tisztességes embernek komolyan meg kell erőszakolnia magát, ha az ország hasznára akar lenni: keveset nyerhet, és sokat veszíthet. De ha a tanítványaimra nézek, visszariadok a cinikusan realista választól: van nekünk ez a borzalmas politikai elitünk, de a lakógyűlés se volna jobb. Egy akármilyen, rosszfajta lakógyűlés nem. De egy ilyen beszélgetés – egy buborékban, a nyers érdekeinktől kissé hátrébb lépve, de a tapasztalatainkat megőrizve? Ez sem volna jobb?
Nem ezt tanítottam én magam is az elmúlt félévben az egyetemen? Hogy John Rawls szerint, vagy Thomas Scanlon szerint, racionális, érvelő vitában, különféle pozíciók és nézőpontok megismerése után tudnak igazán informált és legitim döntések megszületni? Mást sem csináltam fél évig, mint újra és újra visszazavartam szegény diákjaimat ezekhez az absztrakt szövegekhez, míg úgy nem érezték ők is és én is, hogy értjük már, mit is akarnak mondani a szerződéselmélet hívei. Hogy a magyar valóságtól ne szakadjunk azért el egészen, köznapi példákat hoztam az órákra. Mikor és hogyan szabad tüntetni? Kell-e bünteti a gyűlöletbeszédet? Van-e értelme nemzeti minimumról vagy társadalmi szerződésről beszélni a mai Magyarországon, és mit jelentene ez? Hogyan látod te? Hogyan érint ez téged? Hogyan oldanád meg? – „Á, úgyse számít, hogy én mit gondolok...” – hárításnak gyenge, de az érzés őszinte. Már hogy ne számítana! – mondom --, ti vagytok az ország! Vagy úgy látjátok ti is, hogy a politika idetitásokról szól, érzelmi azonosulásról? Hogy nem csak úgy vannak indulataink, de szükségünk is van az indulatokra? Hogy nem is akarjuk tudni a másik fél kis igazságait? Hogy nem is akarunk szembesülni másféle nézetekkel? És hogy ezeknek az érzelmeknek, ennek az identitásnak a gátlástalan manipulálása – ez a politika? Így látjátok?
Hallgatnak, félénken. Hagyjam már őket békén a magyar politikával. Undorodnak tőle, de senki nem kérdezi a véleményüket. Ez van. Nincs jobb.
Pedig van jobb, és jelentős részben kulturális-mentális beállítottság kérdése, hogy a jobbat választjuk-e. A kaposvári Állampolgári Tanácskozáson és a Deliberatív Közvéleménykutatáson emberek ültek emberekkel, és moderálni se nagyon kellett, mert kinek jutna eszébe cigányozni, ha mellette egy kétdiplomás cigány nő ül, és meséli, hogy melyik egyetemre szeretné küldeni a fiát? Kinek jutna eszébe fújni a segélyezettekre, ha ül a körben munkanélküli asszony is, akire elmeséli, hogy csak ránéznek, és már küldik is el, mert elmúlt már 45? Ez alatt a két nap alatt az ellenséges, elidegenedett emberek konstruktív csapatokká verődtek össze, és egyre újabb és újabb konstruktív javaslatokkal álltak elő. Hogy csak egy példát mondjak, az egyik csapat felvetette, hogy segély helyett az önkormányzatok inkább munkaviszonyban foglalkoztassák azt, akit foglalkoztatnának – a segélyért. Lehet úgy is várost szépíteni, és kevésbé megalázó, mint segélyért kötelező közmunkát végezni. Alig egy héttel később a Szociális és Munkaügyi Minisztérium ehhez igen hasonló javaslatokat fogalmazott meg.
Ha nem lettem volna ott Kaposváron, az, amit az elmúlt húsz évben láttam a magyar politikából, akkor is meggyőzne róla, hogy a magyar politikai elit súlyosan cserbenhagyta – a gyűlöletkeltés és megfélemlítés, a klientúraépítés és korrumpálás politikájával meggyaláza az ország népét. Ennél bármi jobb, és minden pillanatot sokra kell értékelni, amikor nem ebből a mérgezett forrásból tápláljuk az identitásunkat. Ha nem lettem volna ott Kaposváron, nem ért volna az az élmény, ami most hetek óta meghatározza, amit az országról gondolok. Az ország nem csak jobb, nagylelkűbb, megértőbb, toleránsabb, mint azt a politika színpadán zajló rémdráma mutatja, de abban a pillanatban, hogy megszabadul ezektől a mérgezett identitásoktól, boldog, felszabadult és konstruktív is. Ledobja a savanyú maszkot, felszabadultan örül, hogy nem kell senkit sem gyűlölni vagy okolni, és nekiáll, hogy megoldja a problémáit. Kár, hogy ezt egy európai projekt ösztönzésére ismerjük csak fel. Lehete mondjuk egy magyar projekt, vagy jónéhány magyar projekt.
