Elek István megszólított, cikkét elküldték nekem, írtam erre egy alapos választ, aztán eltelt öt nap, és a választ fölülírta a történelem. A koalíciós partnerek Orbán Viktor forgatókönyvének megfelelően egymásnak estek. A válaszom lényege - amelyben megemlítettem, hogy Horváth Ágnesnek nyilvánvalóan mennie kell, nem is értem, miért nem mondott le - az volt, hogy a kormány dolga a kormányzás.
Ha nem tud kormányozni, ideje új választásokat kiírni. Ha tud kormányozni, akkor pusztán azért, mert a Fidesz holdudvara szeretné már kormányon látni a saját pártját, semmi ok a választások kiírására.
A kormányzóképesség nem népszerőségi kérdés: a kormányzóképesség arról szól, hogy a kormány látja és kezeli az ország problémáit, célokat tőz ki és végrehajtja a döntéseit.
A koalíciós kormány már a koalíció szakadása előtt közel került ahhoz, hogy elveszítse a kormányzóképességét. Úgy gondolom - bár fideszes barátaim ilyenkor gúnyosan mosolyognak -, hogy a kormányzóképesség elvesztésének oka részben az, hogy a Fidesz tökéletes technikával és hajmeresztő felelőtlenséggel vetett be minden eszközt annak érdekében, hogy az ország kormányozhatatlanná váljék. Ezt a történelmi bűnt nehéz lesz lemosni.
De a kormányzóképesség elvesztésének felelőssége mégis elsősorban a kormánypártokat terheli - és nem látszanak tanulni az eddigi pofonokból. Mindenki játssza a maga szerepét, így aztán a "realista célok kitőzése és végrehajtása" - ez a kormányzás ugyebár - minden egyes eleme találatot kap valamelyik partner "friendly fire" műveletében.
A "realista" szót kilövi az SZDSZ, amely láthatóan nem tanulta még meg, hogy a politika a lehetséges mővészete, és a legjobb jogszabály se ér semmit, ha nem lehet végrehajtani, a legbátrabb miniszter se jó miniszter, ha csak vállalni tudja a konfliktusokat, megoldani nem. Lehet, hogy az SZDSZ úgy kalkulál, többet nyer, ha kilép: kétlem. Egy rossz teljesítményű - bár hősies - miniszterért és több végrehajthatatlan törvényért eljátszani a Nagy Elvhű Lázadást: ez a politika lényegének félreértése.
A "célok" szót kilövik az MSZP belső lobbistái vagy gyávái, akik inkább osztogató pártot szeretnének, vagy legalább csöndben maradnának. "Húzzuk meg magunkat, hátha attól jobban szeretnek majd minket." Hogy az a tíz százalék, amit így visszanyerhetnek, elvész majd középen, azok közt, akik kormányzó, problémamegoldó kormányt szeretnének, ezt most még nem értik. Pedig a célok - amelyekkel a Gyurcsány-kormány a legjobb szándékokkal nekiindult a kormányzásnak - helyesek.
Helyes cél, hogy a rossz hatásfokkal mőködő egészségügy működjék jobban. Helyes cél, hogy az állami szolgáltatásokból csak az részesedjék, aki fizet is értük. Helyes cél, hogy az egész államot - a közbeszerzések meghekkelésén keresztül - megmérgező pártfinanszírozási törvényt lecseréljék. Helyes cél, hogy a teljesítménynek és a munkának legyen becsülete az államigazgatásban, az oktatásban és azon kívül is. Munka, tisztesség és közteherviselés: ez nem neoliberális program, hanem szociáldemokrata program, olyan program, amit az egész ország üdvözölhetne - ha értesülnének róla.
A "kitűzése" szó értelme a kormány számára sosem volt világos. A politika nem egyszerően szakmailag indokolható ötletek megvalósítása - a politika kommunikáció a társadalommal. Világos jövőkép nélkül nem lehet kormányozni, ha ez elvész a lobbiharcokban, vagy a kormányzó pártok elbizonytalanodása, konfliktusai miatt, akkor a társadalom úgy érzi, megerőszakolják, érthetetlen célok nevében. A 2006-os kampány és az őszödi beszéd tanulsága nem az, hogy nem szabad nyíltan szólni, hogy nem lehet népszerűtlen intézkedéseket hozni: a tanulság az, hogy aki nem tud hitet adni a célokhoz, és sunnyogva próbál kormányozni, az olyan ellenféllel szemben is alul marad, amelynek nincs programja ugyan, de legalább önbizalmat és hitet sugároz.
A "végrehajtás" záróaktusa pedig - ha van még mit végrehajtani - a kormány, az elbizonytalanodott apparátus, illetve a feldühödött társadalom közti feszültségben ég el. A kormányzás nagyon lényeges eleme, hogy jövőképet kell adnia, ugyanakkor pontosan definiálnia kell évekre előre a célokhoz vezető lépéseket is. Az ellenzék nem partner ebben, a pokol minden ördögét rászabadítja Magyarországra, csak a koalíció ne tudjon kormányozni.
De az ellenzék vagy az utca zajongása nem gátolhatja meg a célok pontos definiálását és a hozzájuk vezető út meghatározását. A kormányt ebben többnyire az időszűke gátolta az elmúlt két évben: négy év alatt szerettek volna eredményt elérni, mert azzal kellett számolniuk, hogy ha elvesztik a 2010-es választásokat, a Fidesz csak azért is mindent visszacsinál, amit még vissza lehet csinálni: a Még Nagyobb Nemzeti Gödör rémképe.
Hogy a Fidesz képtelen a kooperációra, nagy baj, mert az ország érdeke azt kívánja, hogy bizonyos kérdésekben valamilyen minimális konszenzus mőködjék, legalább háttéregyeztetések formájában. De olyan célt kitűzni, amelyet nem lehet végrehajtani négy év alatt, nem lenne szabad. A legszomorúbb példa erre a kormányzati negyed (amelyet egyébként a Fidesz kezdeményezett először!), de vannak ennél fontosabb áldozatai is a két nagy erő közti kooperáció hiányának. Egy átgondolt nyugdíjrendszer-korrekció, átgondolt oktatási reformok, hosszú távú kifehérítési tervek, a politika tisztaságának megteremtése: az ország jövője a tét, az a tét, hogy a Balkán vagy Európa szíve felé billenünk-e.
Ha ez így megy tovább, a jelenlegi koalíció a történelem szégyenpadjára kerül. Még két év ugyanebből komoly katasztrófát jelentene; a kormánynak tehát változtatnia kell, és mivel az ellenzék aligha lesz elegánsabb, a kormány nem tehet mást, mint hogy taktikát vált. Szövetségest kell hogy keressen a társadalomban. Úgy kell megoldania a mindnyájunkat szorongató problémákat - az adóalap kiszélesítését, a legális munkavállalás könnyítését és bátorítását, a rossz minőségő állami szolgáltatások színvonalának javítását -, hogy azok, akiket érint, értsék és érezzék, milyen kézzelfogható eredménye lesz a kormányzásnak.
Ha Elek Istvánnal most leülnénk egy kávéházi asztalhoz, azt kérdezném tőle, nos, István, akár megy a kormány, akár marad, hogyan segíthetjük az országot egy közös jövőkép kialakításában, annak kiérlelésében, milyen társadalomban, milyen kapitalizmusban szeretnénk élniő Mert hogy milyen országban szeretnénk élni, azt nem egy, nem a kormány dönti el. Ha van a közírónak felelőssége, abban áll, hogy ezeket a kérdéseket feltegye, és tehetségéhez, tudásához mérten segítse a párbeszédet. Meg kell találnunk a válaszokat. Mert válasz az is, ami most van: a politikai instabilitás, a békétlenség és egymásra mutogatás, a gazdaság illegalitásba menekülése és az ország lecsúszása. Ha nem hinnék benne, hogy van más válasz is, nem írnék, nem olvasnék, csak nézném szomorúan a szürke Dunát, és arra gondolnék, elmos majd engem is, az országgal együtt, egy zavaros áradás.
