Kell-e nekünk új párt?
A kedves olvasó már megszokta, hogy a publicisztikámban hármasban-négyesben vagyunk, a fiam, a kedves olvasó, meg én, és időnként benéznek barátaim, ismerőseim és tanítványaim. Barátaimtól, ismerőseimtől és tanítványaimtól már hallottam, hogy kéne egy új párt. Sőt több barátom és ismerősöm is van, akik rettenthetetlenül kacérkodnak a pártalapítás ötletével. Többnyire a megértően üres tekintetemet veszem elő ilyenkor, nem akarnám elvenni a kedvüket, sem azt a hitet, ami egyébként minden második magyar férfiból két percen belül előcsalható, hogy ők bizony tudják, mit kell itt csinálni, és ha odaengedné őket ez a sok rosszindulatú tökfej, ez a sok gazember, ez a számtalan korrupt politikus, azon nyomban rendberaknák Magyarországot.
Két napja viszont saját egyetlen fiam javasolta, mintegy magától értetődő megoldásként, hogy új párt kell, ha nem hisznek a magyarok a politikusaiknak. Ideje tehát, hogy szomorú szkepszisemet szavakba öntsem.
Először is, mondtam neki, ez a gondolat nem butaság, mert ha 2010-ig fel tudna állni egy új párt, és eljutna odáig hogy országos listája legyen, akkor garantálom, hogy bent lesz a parlamentben, hacsak nem taszítja kifejezetten a médiát (ahogy vannak vízlepergető kabátok, vannak médialepergető kabátok is). A kétfarkú kutya pártjára még úgy is szavaztak néhányan, hogy a listán nem szerepelt, csak a hírekben!
Másodszor viszont, érdemes átgondolni ezt a dolgot egy kicsit. Hogy egy pártnak országos listája legyen, nem elég néhány hazafinak összefognia, és megegyezni egymás között, ki lenne a párt arca, és mi lenne a fő mondanivalója. Ez az első lépés lehet egy maréknyi, viszonylag hasonló értékrendű ember műve, mivel nem kell nagyon mély programokat írni Magyarországon, a miniszterelnök-jelöltség pedig egy kezdő pártnál még ábránd. A többi – a bejelentkezés és bejegyzés a választási bizottságoknál – nagyrészt formalitás. A második lépés azonban nehézkesebb, ugyanis ahhoz, hogy egy új pártnak országos listája legyen, legalább hét területi listát kell állítania, ami a legminimálisabban is 14 egyéni képviselő felállítását, és az ezekhez szükséges ajánlószelvények összegyűjtését jelenti, de ha például Budapesten is indulni akar a párt – márpedig egy új pártnak itt volna leginkább esélye, a töredékszavazatok begyűjtésével --, akkor legalább 21 jelöltet kéne felmutatnia, jelölőcédulástul, és ha komolyabb töredékszavazat-mennyiségre vágyik, akkor 80 képviselőjelölt alatt nem érdemes tervezni. A kedves olvasó bizonnyal ismeri azt a szóbeszédet, miszerint egyes pártok újsághirdetésben kerestek maguknak jelöltet. Arról nem szólt a hír, hogy aki jelentkezett, azt alávetették-e némi szűrésnek még, vagy örültek, ha össszehalásztak egy-egy politikai vállalkozót. És arról sem, hogy a jelölteknek vajon maguknak kellett-e finanszírozni a kampányukat. Akár így, akár úgy, a lehetséges konzekvenciákat nyilván nem nehéz levonni.
Hogy ez a probléma nem triviális, annak példája a Humanista Párt. Klasszikus protest-pártról van szó. A humanisták vezérfonala a politikai elittel és általában a politikával szembeni elégedetlenség, vezetőik idealista fiatalok, akik karitatív utcai akciókkal és békemegmozdulásokkal próbálják felhívni a magukra a figyelmet. A jelenlegi honlapon a számláló szerint eddig 20321 látogató járt. A Humanista Párt Magyarországon 1993 óta létezik, bár egy ízben megszüntették, és hosszas jogi csata után nyerte csak vissza jogi státusát. Az eddigi választásokon, ismereteim szerint, csak egyszer tudtak egyéni jelöltet állítani (remélem, ha tévedek, megbocsátják, és kijavítják). Mint egyik lelkes, fiatal és idealista vezetőjük mondta nekem, az elveikkel mindenki egyetért, de az ajánlócédulákat nem szívesen adják nekik. Túl fiatalok és túl idealisták.
A Humanisták persze tanulnak. Az idén már több közös akciójuk is volt szakszervezetekkel, illetve a Védegylethez tartozó csoportokkal (TB-mentők). Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez a két csapat, amely jónéhány ponton amúgy is összeér, olyan pártot alkosson, amely el tud indulni, sőt, egészen komoly eredményeket érhet el a választásokon. A Védegyletnek volt néhány hangos akciója, és a köztársasági elnök személyében van már egy erős figurájuk a sakkasztalon. A humanistáknak vannak aktivistáik és van bennük kitartás. A két csapat együtt alakíthatna egy zöld-alternatív pártot, erős kapitalizmuskritikával, a szolidaritási értékek hangsúlyozásával (a zöld értékekre a magyar társadalom kevéssé fogékony, de a kapitalizmus-kritika biztos beválna). Se nem jobb, se nem bal, de nem is Csurka.
Csakhogy képzeljük el, hogy a Humanista Védegylet bejut a parlamentbe. Természetesen ellenzékben lesz, mert el nem tudom képzelni, hogy a jelenlegi elit tagjaival alkukat fog kötni, bármelyik kerül is hatalomra. Ellenzékből kap egy-két bizottsági helyet, és hacsak nem támad csodálatos szakértői háttere, akikre építve meggyőző kormánykritikát és alternatív programot tud kibocsátani, a következő 4 év felőrli. 2014-ben ők is „azok” közé fognak tartozni a magyarok szemében, és ezzel nem nyernek semmit – nem lesz mozgásterük olyan akciók végrehajtására, amitől érezhetően jobb lesz az ország. Miért választaná tehát a Védegylet a párttá alakulást? Biztos vagyok benne, hogy nap mint nap sürgetve kérdezik őket híveik erről, és nap mint nap mégis azt a döntést hozzák: nem. Még nem.
Harmadszor, mondom gyermekemnek, nézzük a dolgot a másik végéről. Tegyük fel, hogy egy új vagy majdnem új párt – mint a Centrum annak idején -- így vagy úgy, de sok helyen tud jelöltet állítani, és mérhető eredményt produkál a választáson. Ha bejut, lesz néhány helye, és legalább a vezetői sorsa biztosított néhány évre, de ha éppen a léc alatt marad, akkor szétesik, ahogy a Centrum szétesett. Tegyük fel , hogy bejut, és, mint az MDF (egy szintén majdnem új párt) egészen komoly szimbolikus pozícióba kerül, és mivel profi politikai párt (ellentétben a Humanistákkal és a Védegylettel), a politikai játszmában ügyesen foglal állást. Eddig ezzel megvolnánk – van elvben egy az autentikus konzervatív liberális pártunk a populista Fidesszel szemben. Az MDF jelenlegi súlytalansága nem abból fakad, hogy kicsi, nem is abból, mintha nem lenne népszerű, profi vezetője és viszonylag határozott körvonalú programja (legalábbis szlogenjei). Az MDF baja az, hogy már nem párt és még nem párt. Fel kéne építenie magát: egy ütőképes, helyi szinten hiteles tagsággal, jó szakértői holdudvarral, néhány támogató pénzemberrel. Akár igazak a háttérben sötétlő Leisztingert és Schmuck Andort emlegető pletykák, akár nem, egy új jobbközép párt saját, jól felépített társadalmi és szellemi háttérország nélkül nem tudja kilökni a fészekből a jelenlegi madárkákat. Ahhoz viszont, hogy jól felépített társadalmi háttérországa legyen, kellenének emberek a társadalomban – köztünk --, akik vállalkoznak, hogy önzetlenül tolják a párt szekerét. Vagy legalább addig tolják önzetlenül, míg a párt fizetni nem tud érte.
A kérdés most a következő. Ha az a pillanat eljön, amikor a párt fizet az addigi önzetlen támogatásért, akkor vajon jobban járunk-e mi, választói, mint az eddigi pártok esetében? Schmuck Andornak és Leisztingernek legalább nem kellett fizetni – őket az MSZP fizeti (természetesen képletesen és metaforikusan, ne tessék ezt a szegény újságot miattam beperelni!). És ha nem jön ilyen pillanat, és nem fizet sosem, ennek megfelelően pedig a szakértői gárdából és a profi szervezőkből kifogy a hajtóanyag és csak a naív idealisták maradnak, vajon milyen minőségű kormányzást várhatunk tőlük? Mennyivel lesz az jobb, mint a jelenlegi, amiből oly sokan hiányoljuk a profizmust?
Bár groteszk tréfának tűnhet, úgy gondolom, hogy Magyarországon „új pártot” leginkább az MDF-ből és az SZDSZ-ből lehetne csinálni. Akkor járna az ország jól, ha a jelenleg haldokló kispártokban hiteles arcok jelennének meg, akik új szakértői gárdát tudnának mozgósítani, és újra fel tudnák lelkesíteni a bizonytalanokat és a régi támogatókat egyaránt. Ez sem egyszerű, de sokkal kisebb munkával, és sokkal kevesebb kockázattal, jár, mint egy új párt.
Negyedszer, mondom mindezek után gyermekemnek, az ötlet ugyan jó, érthető, és sokan éreznek így. De biztos vagy benne, hogy az ország javát ez szolgálja? Vajon nem az történne-e, hogy lobogó hajú, lángoló szemű idealisták vágtatnak be a parlamentbe a te jövendő szavazatoddal (vagy egye fene, meggyőzhetsz, hogy adjam rájuk az enyémet), akik lelombozódnának hamarosan. Legkésőbb akkor, amikor kiderül, hogy nem lehet két perc alatt megváltoztatni az országot, hogy sok dologhoz nem értenek, másokhoz pedig nem tudnak hozzányúlni ezeréves beidegződések, szerzett jogok vagy erős érdekcsoportok miatt, hogy nincs olyan törvény, aminek mindenki örülne, hogy sokszor fájdalmas intézkedéseken át vezetne az út egy normálisabb országig, ami ellen mindenki foggal-körömmel harcol, úgyhogy mire belekezdenének, már véget is érne a ciklusuk, és csupa félkész dologgal a hátuk mögött buknák el a következő választást. Ez még nemes vereség lenne számodra, mondom neki, csakhogy a pártod néhány vezetője annyira kiesne a saját szakmai életéből, hogy már igencsak komoly egzisztenciális veszteség érné, ha nem folytathatná a politikai pályát, és ennek megfelelően fel fogja puhítani az elveit. Mi ezt végignéztük, fiam, mondom neki, két liberális párt esetében is. Mi a garancia, hogy egy harmadikkal nem ez történne? Ha a párt tagjai mind már eleve vagyonos emberek? Na és mit fog szólni ezekhez a vagyonokhoz a választó az első megszorításnál?
(A gyerek dacosan néz, és kifejti, hogy a jövendő párt vezetőinek pénze származzék saját, állammentes és áfacsalásmentes vállalkozásból, és hogy a megszorítások esetén saját magukat jobban kell megszorítaniuk, hogy példát mutassanak. Erre elmondom neki, mit hallottam Bojár Gábortól: hogy magyar üzleti vezetők egy prominens társaságában egyedül ő képviselte azt a nézetet, hogy igenis adóztatni kell a tőkét, a részvénynyereséget és a nagyértékű ingatlanokat.)
És ötödször, mert látom, nem győztelek meg. Gondold csak meg a következőt. A jelenlegi pártokban vannak becstelen és becsületes emberek, vannak tapasztalt és tapasztalatlan emberek, vannak olyanok, akiknek van koncepciója, és vannak olyanok, akiknek nincs. Ha leöntöd őket utálkozás-szósszal, némiképp igazságtalan leszel azokkal, akik becsületesek, koncepciózusak vagy legalább tapasztaltak és profik. Ha az emberek ítélkeznek, és mind az utolsó szálig szimbolikusan leokádják a politikai elit tagjait, beleértve az államigazgatást is, akkor azok erősödnek meg, akik lopják a pénzt vagy a napot, ugyanis nekik már mindegy. A tisztességes a jelen helyzetben csak úgy tud haladni, ha erős társadalmi támogatás van a háta mögött: ha hisznek neki és benne, és számon kérik rajta, hogy haladt-e előre. Ha hátat fordítunk, a jó gyerekeket megverik a rossz gyerekek, mert többen vannak és erősebbek.
Szerintem, mondom, egy kicsit türelmesebbnek kéne lennünk. Meg kéne értenünk, hogy a pártokban honnan jön a rohadás, és hogyan tudjuk szavazóként, civilként, aktivistaként abban támogatni a politikai elit tisztességes tagjait, hogy ezt a rohadást, de még az okát is, felszámolják. Meg kell keresnünk őket, minden egyes pártban. Beszélnünk kell velük. Segítenünk kell őket, hogy a saját szűkre szabott erejükkel minél hatékonyabban pucolják ki a saját térfelüket, segítenünk kell kiszivárogtatni minden korrupciós esetet, felszámolni minden zsarolást. Át kell gondolnunk velük közösen, milyen szörnyű kényszerek és abszurditások erednek a 4 éves ciklusokból egy olyan országban, ahol szerintünk 2x2 nem 4, ha a politikai ellenfél szerint az.
Segítenünk kell egy új társadalmi szerződés kialakítását, egy társadalmi vita lefolytatását arról, mik a problémáink, mik a lehetőségeink, és mit kell mindenképpen meglépnünk. Állandóan arra kell ösztönöznünk a médiát, hogy legyen nagyon kritikus minden becstelenséggel a saját oldalán is. Létre kell hoznunk olyan információforrásokat, amelyek hitelesen mondják el az ország népének az ország állapotát, dilemmáit és lehetőségeit.
– Aha, mondja a gyerek, aki Asimovot olvas. - Alapítványt kell csinálni, csak kicsiben.
-- Hát,olyasmi, mondom, miközben próbálom felidézni magamban, hogy Asimov hány száz évre becsülte a civilizáció helyreállításának időigényét.-- Szörnyű munka lesz, még ha sikerül is. Csak a frusztráció garantált, a siker nem. És ha nem sikerül , akkor majd jön egy Kaczynski, vagy mindjárt kettő, egy új párt, amiben nem lesz köszönet. Végülis, ezt is ki lehet számolni már jóelőre. Hosszú menetre készülj.
