Mi a baj – ha egyáltalán?
Nem triviális a válasz, ha az a kérdés, hogy van-e morális válság Magyarországon, és egyáltalán, mi a baj. Ha körülnézek magam körül, sok rossz kedvű, elbizonytalanodott vagy demoralizálódott embert látok (a jelenlegi kormányoldal valamikori híveit). Aztán találkozom még sok cinikus és magabiztosságát hamis hangon erősítgető polgártárssal is, akik a jelenlegi koalíció jelenlegi hívei, továbbá számos (bár szociokulturális miliőm következtében a fenti két csoportnál kevésbé számos) felhevült, a civilizált kommunikáció normáit levetkező emberrel (a jelenlegi Fidesz jelenlegi híveivel). Nem helyénvaló általánosítani persze egyes találkozásokból. Az olvasó a maga közegében szerzett tapasztalatok alapján azonban úgyis fel tudja mérni, mennyire általános az irányvesztés érzése, a demoralizálódás, a cinizmus és a tagolatlan indulat.
Az elmúlt hónapok közvéleménykutatásai alapján az bizonyosan állítható, hogy a politikai elit iránti bizalom megint, még egyszer elveszett. Azt hittük, már nem bízunk, de kiderült, lehet még ennél is sokkal kevésbé bízni. A választási hadjáratban elhangzó hazugságok, illetve, és még inkább, a ki nem mondott igazságok politikai ára nagyobb lett, mint azt akár én magam is képzeltem, amikor rossz előérzettel arra kértem a pártokat tavaly márciusban, mondanák meg az igazat, mert nehéz lesz ennek hiányában kormányozni. A politikai ár nem egyszerűen a politikai elitből való kiábrándulás, és nem is pusztán a reformpolitika támogatottságának elvesztése, hanem az a hit, és ez sokkal komolyabb dolog, hogy egyáltalán van értelme és tétje a demokratikus politikának. Ez részben abból ered, hogy Gyurcsány Ferenc nem tudta kezelni az öszödi beszéd nyomán keletkező morális felháborodást. Részben pedig abból, hogy Orbán Viktor nem tette világossá, a demokratikus politika értelmét és tétjét (hogy tudniillik bizonyos feltételek fennállása esetén lehet kormányt buktatni, és ezen feltételek hiányában a kormánynak joga és kötelessége, hogy kormányozzon) az utcára vonulók, egyébként érthető és részben jogos, tiltakozása nem kérdőjelezi meg. A demokratikus politikába vetett bizalom elvesztése radikálisan megnehezíti, hogy az államhoz megrendelőként, a közszolgáltatások fizető felhasználójaként viszonyuljunk. Enélkül viszont egynéhány komolyabb, mondhatni, történelmi mértékű probléma nehezen kezelhető.
Az eddig is mindig mérhető bizalmatlanság a kisember bizalmatlansága volt a nagy (döntéshozó) emberekkel szemben, akik teljesítménye kevéssé mérhető, és még kevésbé érezhetően hasznos. Ez a bizalmatlanság jóformán normális: a Kádár-korszak kisemberének a hatalom iránti jogos ellenszenve szervesen fejlődött tovább, és új lendületet kapott a média-demokráciák bizonyos kevéssé vonzó vonásainak (zűrös ügyek, csúsztatások, sárdobálás, árokásás) megtapasztalásával. Egy kelet-európai ország sem mentes tőle, és a nyugati demokráciákban is inkább növekszik, mint csökken. „Azok ott fenn” többségükben nem váltanak ki sem tiszteletet, sem hitet, sem lelkesedést, de ezzel még együtt lehet élni egy demokráciában, amíg egy másfajta bizalom, amely az életünk kereteinek szól, összetartja a társadalmat.
Magyarországon ez a második típusú bizalmi tőke is hiányos. Abból ítélve, hogy a Magyar Köztársaság intézményei közül a Magyar Tudományos Akadémia bizalmi indexe a legmagasabb, arra következtethetünk, hogy az emberek csak abban bíznak, amit nem ismernek, amúgy pedig nem is érinti őket. (Kérdezzék csak meg a magyar kutatók kis társadalmát arról, mekkora bizalmuk van a Magyar Tudományos Akadémiában – mindjárt leesik a piedesztálról ez a nemes gyülekezet.) Ami a társadalom életbevágóan fontos és mindenkit érintő intézményeit – például a társadalombiztosítást vagy az adórendszeren keresztül finanszírozott közszolgáltatásokat -- illeti, a legtöbben a lábukkal szavaznak: kiszállnak a közös keretből.
Egy társadalom boldogulhat persze az állam ellenében is, bár az ilyesfajta boldogulás meglehetősen zűrös, korrupcióval és botrányokkal terhelt, a jog tiszteletét kizáró kultúrát hoz magával, amitől végső soron a legtöbb ember szenved. Egy gazdaság működőképes maradhat a lerohadó közszolgáltatások réseiben is. Amíg ki tudunk alakítani bizalmi kapcsolatokat, addig vevő és eladó, üzlettárs és üzlettárs, egymásra tud találni a kölcsönösen előnyös tranzakciók reményében (megjegyzem azért, hogy ezek a viszonyok óhatatlanul magukkal hozzák az őrző-védő üzletág fellendülését).
Az ilyesféle bizalmi hálózatok kiépítésében a magyaroknak nagy gyakorlatuk és évszázados tapasztalatuk van. Ha csak abból ítélnénk, hogyan alakul a belvárosok utcafrontja vagy a tévékészülékek eladási statisztikája, nem aggódnánk a magyar gazdaság állapota miatt. De van egy kis probléma ezekkel a bizalmi hálókkal: a gazdagabbat gazdagabbá, a szegényebbet szegényebbé (és dühösebbé) teszik. Aki alul van, elveszti a hitét abban, hogy csak igyekeznie kell, és lesz ez még jobb is. A magyar társadalom közel 40 százaléka – emberek, akiket föntebb nem jellemeztem, mert én magam sem találkozom velük, hacsak nem esetszámként kerülnek elő egy felmérésben – ebbe a reményvesztett csoportba tartozik. Ez pedig több, mint amit egy piacgazdaság hosszabb távon büntetlenül megengedhet magának. A többiek pedig, a demoralizálódottak, a cinikusak és a dühösek, egyelőre a maguk demoralizálódásával, cinizmusával és dühével vannak elfoglalva.
Még ez a korrupt, rövidlátó és minden szolidaritást (vagy legalább józan belátást) nélkülöző társadalom is remekül működhetne egy darabig. Nem nagy öröm ilyenben élni – legalábbis a magamfajta européer demokratának --, de lehet. A második bizalomvesztéssel viszont olyan mélypontra kerültünk, ahol – bizonyos szempontból örvendetes módon – kérdésessé vált még az is, nem kéne-e lecserélni ezt az egészet (mit is?) valami másra. De hogy mi volna ez a valami más, és miben volna más, erre vonatkozólag a pártoknak kevés javaslata van. Nincsenek forgalomban érvényes jövőképek. A jövőtlenség érzése párosul a kiábrándultsággal és a dühvel, ez a keverék pedig belélegzés esetén súlyosan mérgező.
Tamás Gáspár Miklós azt mondja, a jobboldal uralja a közéletet és az eszmék piacát. És valóban, a „cseréljük le ezt az egészet valami egészen másra”-gondolat, amely egyébként oldalsemleges, sőt eredetét tekintve éppenséggel baloldali vágykép, ma Magyarországon erősebb a jobboldalon, mint a baloldalon. Ami, másképpen fogalmazva, azt jelenti, hogy weimari helyzet van. De a jobboldal szókincse és politikája nem azonos: bármit mondanak is az utcán, egyelőre a Fidesz-MPP nem vetette fel a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia lecserélését valami másra. Nem is erősítette meg elkötelezettségét mellette. Nem mond semmit. Bizonytalanságban tart minket azt illetően, vajon mire szavaznánk, ha rá szavaznánk. Jó szlogenjei vannak, de hihető jövőképe nincs.
Hogy a baloldal a maga kétségbeejtő identitásválságában nem tud jövőképpel előállni, nem meglepő. Amíg alapvető kérdésekre nincs válasza – például hogy mekkora államot szeretnénk, hogy mit jelent és milyen alapon várható el a szolidaritás és hogy mi a viszonya a piachoz és a globalizációhoz --, addig különösebb eszmék nem várhatók balról. Az MSZP lobbisták gyülekezete, a Gyurcsány-kormány eddigi tevékenysége pedig nem járult hozzá a válaszadáshoz – Gyurcsány a Kádár-korral leszámoló dolgozata későn jött és így is kiforratlan volt. A költségvetési kiigazítás még nem jövőkép, a piacelvűség a kormányzásban nem képviselhető eszme (mert nem kell hozzá kormány, sőt, az csak árt), a siker pedig üres szó a legtöbb ember számára. Arról nem is beszélve, milyen kevéssé népszerű a piacelvűség a rendszerváltást nagy reménnyel kezdő és lecsúszottként végző csoportok körében.
A liberális oldal Magyarországon nem létezik, pontosabban eszméi nincsenek, mert nem is próbál meg dönteni azon két csoport között, amelyeket megszólíthatna. Ha a liberálisnak nevezett értelmiséget képviselné, egy réteg érdekképviseleti pártjaként működhetne, zászlójára tűzve a kultúra, az oktatás és általában a professions megbecsülését, és eközben nyugodtan hivatkozhatna az egyetemes civilizáltság értékeire, bár alighanem le kéne mondania a politikai szabadságjogokról, mert a jobboldal megjelenése az utcán az úgynevezett liberális értelmiségiek jelentős részénél meghaladta a toleranciahatárt. Ha pedig a szabad piac haszonélvezőinek szeretne tetszeni, képviselhetné a gazdasági racionalitás, a merokrácia és a versenyképesség eszméit, bár le kéne mondania a kultúráról és a professions védelméről. Persze (jó ötlete minden liberálisnak van) az SZDSZ akár vissza is térhetne a kezdetekhez, hogy zászlójára tűzze – kis, de lelkes közönség számára – a felvilágosodás és a nagy liberális gondolkodók értékeit. De ne várjunk sokat; ha Kóka János és Fodor Gábor között nem sikerült dönteni, akkor ez a profiltisztítás eltart még egy darabig.
Rakjuk most össze a képet. Mi veszett el a második bizalmi válsággal? És miért baj ez? Ahelyett, hogy újabb filozófiai futammal fárasztanám az olvasót, visszatérek a hétköznapi anekdotákhoz. A minap az új Siemens villamoson felálltam, hogy átadjam a helyem egy láthatóan nehezen járó idős néninek. A néni legyintett: „nem ülök én le, kedvesem, túl magasak ezek az ülések nekem, leülni is nehéz, de felállni még nehezebb”. Nem volt felháborodva. Valami olyasmi ült az arcán, amiből megértettem, hogy ha kibírta a háborút és a szocializmust, akkor a Siemens villamost is kibírja. Felháborodva én voltam. Egy normális országban az első kérdés, amit egy villamossal kapcsolatban feltesznek, az, vajon lehet-e rajta közlekedni (menet közben ülni és állni). Azt tudtam eddig is, hogy állni nem lehet a mondott villamoson, de most ébredtem rá először, hogy ülni sem. Az első bizalomvesztés annak szól, hogy felelős döntéshozóinknak minden előbb eszébe jutott, mint feltenni a releváns első kérdéseket. A második bizalomvesztés pedig azt hitette el velünk, hogy a demokrácia és a piacgazdaság semmivel sem jobb, mint a háború vagy a szocializmus. Ez a hit az önbeteljesítő jóslatok tipikus példája.
