Gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívást, amikor Bakos Gábor felhívott telefonon, hogy Szeretem Magyarországot néven klubot szerveznek, ahol politikától független, de az ország sorsát szeretetteli aggódással figyelő emberek találkoznának egymással. Aztán megkértek szépen, írnám le, miért is szeretem Magyarországot, gyűjtsük egy csokorba a szeretnivalókat. Azóta gondolkodom.
Szeretni való dolgot könnyű találni, embert, vizet, fát, virágot, A-t, aki az Újlipótváros kóbor macskáit eteti, B-t, aki olyan szabadsággal mond véleményt mindenről, mintha aznap született volna, vagy C-t, aki szerény és bölcs könyveket ír, és megelégszik a szakmájával. Szeretem a hirdetést: "Aranygyűrűt találtunk. Tulajdonosa jelentkezzen a xxxx telefonszámon", szeretem a Critical Mass biciklilengetését, és szeretem, amikor egyetemi diákjaim eligazítanak az internet vagy éppen a fotográfia legújabb fejleményeiben. Sokkal nehezebb viszont megtalálni a mai Magyarországon a civil gondolkodás helyét. Erre tennék most kísérletet.
Meglepetéssel olvasom azokat a publicisztikai írásokat, amelyek a megszorító intézkedések hallatán hazugsággal vagy megtévesztéssel vádolják a kormányt. Nem mintha a pártok igazat mondtak volna a választási kampányban. Hazudtak, mellébeszéltek, megtévesztettek, és azt mondják, nem is tehettek mást. És valóban, a politikai racionalitás - csak akkor tudsz cselekedni, ha kormányra kerülsz, és nem veheted el a választók kedvét attól, hogy kormányra segítsenek - a jelenlegi kampányban kijelölte a kimondható és a ki nem mondható dolgok körét. Ez nem bocsánatos bűn, de nem is csak a politikai elit bűne.
Az "ügyeinkről való beszélgetés" nevű játékot ugyanis jó esetben, abban az igen jó esetben, amikor van (az alábbiakban specifikálandó) civil társadalom egy országban, többen játsszák, nem csak politikai pártok egymással. Ha a politikai elit nem akar rossz hírek hozója lenni, rá kell kényszeríteni a világos beszédre, egyebek mellett éppen a publicistáknak. Meggyőződésem, hogy a politikai szereplők ugyanúgy megkönnyebbüléssel fogadnák, ha nem kellene hazudniuk, ahogy a választók is szívesebben vennék, ha a rózsaszínnél reálisabb, de éppen ezért érthető, megbízható és kiszámítható tervek és csomagok közül választhatnának. Ha a politikai játék minden szereplője vágyik arra, hogy ne kelljen hazudnia (mert a hazugság fáradságos és kockázatos, és egyszerűbb az élet nélküle), akkor miért hazudunk mégis?
Ennek a szerencsétlen hazugságspirálnak - amelynek további kellemetlen következményei is vannak - két oka van. Egyrészt: olyan korszakban élünk, amelyben a valóságról való ismereteink nagy része a médiából származik, és a politikai játék meghatározó felvonásai is a médiában zajlanak. A közös ügyekről való beszélgetésben (a politikában) ezért azok a témák jelennek meg, amelyek a médián keresztül a közös valóságunk részét alkotják.
Szokás a médiát negyedik hatalmi ágként ostorozni, és a politikai térfélen újra és újra megjelennek hangok, amelyek a szenzációhajhász, senki által nem ellenőrzött, le sem váltható, olcsó populizmusáért nagy pénzeket leakasztó fertő azonnali megrendszabályozásáért kiáltanak. De ha ilyen messzire nem megyünk is, vérmérsékletünk, valamint morális meggyőződésünk függvényében mindannyian rá tudunk mutatni súlyos elfogultságokra, nyilvánvaló hiányokra vagy a felületes maszatolás eseteire a médiában. Úgyhogy a publicistáknak, akik a kormány hazugságait kifogásolják, akár azt is mondhatjuk, nézzenek magukba. A hazudós politikus visszamutogathat a médiára: hát nem tetszettek tudni, kedves publicisták, miről szól egy választás? Nem tetszettek ismerni a költségvetés helyzetét? Miért nem tettek fel valódi kérdéseket? Miért elégedtek meg a homályos blablával?
Ez azonban a történetnek csak az egyik fele. A polgár, a sajtó és a publicista mindig információs hátrányban van a politikai szereplőkhöz képest. A média üzemszerűen termelő gépezet, és a ritmusa nem teszi lehetővé olyan tudás felhalmozását és közvetítését, amely - remélhetőleg - egy miniszterjelöltnek rendelkezésére áll. Ezt a tudást, és ami még fontosabb, azokat az életforma-eszményeket, amelyek nem vezethetők vissza semmiféle tárgyszerű tudásra, noha nélkülük nincs értelmes politika, a civil társadalomnak kellene hordoznia.
Magyarországon az utóbbi években nemigen beszélgetünk arról, milyen országban élünk, sem arról, milyen életet szeretnénk, és arról sem, mi az, ami zavar bennünket a mindennapokban, de egyedül nem tudunk változtatni rajta. Magyarországon az utóbbi években arról beszélünk, hogy a politikusok milyen cinikusak, a média milyen felületes, és az élet milyen nehéz. A kijózanodás és kiábrándulás éveit éltük, és ez elfojtotta a hitre, az együttműködésre és a cselekvésre való képességet, amely vele születik az emberrel. Nem hiszem, hogy ez a kijózanodás a bölcsesség végső állapota. A megújulás, a lendület és a reform ígérete, amellyel a kormány most kísérletezik, egyebek mellett azért is tűnik összetákolt és rosszul kommunikált programnak, mert kétségbeesetten próbálná megfogalmazni helyettünk azt is, ami nem egy kormány feladata: hogy milyen életet szeretnénk élni, hogy miben hiszünk és mik a fontos prioritásaink. A politikai program, egy-egy konkrét reformterv vagy akár az igazmondás csak ilyen eszmények fényében jelent valamit, életcélokhoz, várakozásokhoz és értékekhez ad - ha ad - gyakorlati keretet. Magyarországon a rendszerváltás után a szimbolikus, érzelmi hívószavakkal játszó politizálás mintegy rátelepedett a kádárizmus individualista materializmusára, és a kettő - két életeszménypótlék - kényelmetlen együttese hitelteleníti mindkettőt. A szimbolikus politizálásnak valódi és erős életeszményekre kell épülnie, ahogy (tetszik vagy nem G. W. Bush politikája) az Egyesült Államokban, ezeket az életeszményeket pedig a civil szférának kell megfogalmaznia és megjelenítenie a médiában. Tapasztalatgyűjtés a társadalomról, amiben élünk, a jó élet különféle felfogásainak kikísérletezése és képviselete, ütközések és problémák tudatosítása, fontos ügyek megfogalmazása és képviselete - ez a civil szféra feladata, amelyet sem a politika, sem a sajtó nem vállalhat át, mert mind a kettőnek más a feladata.
A civil társadalom azonban ma Magyarországon bűntudatos; rossz ízű, rossz szagú gyanús valaminek érzi magát. Fontoskodó gittegylet? Álnaiv lobbicsoport? Jövendő politikai párt? Mozgalmi nosztalgia? Ezt kérdezik tőlem, udvariasan persze, amikor arról beszélek, hogy nekem fontos a Szeretem Magyarországot Klub.
A nyolcvanas évek időszaka, amikor az ellenzéki csoportok a civil társadalom nevében, a helsinki jogokra, a társadalmi és a nemzeti szolidaritásra hivatkozva szerveződtek, egy szép illúziót hagyott ránk. A rendszerváltás éveinek eufóriájától hajtva egyes történészek és politikatudósok egyenesen új liberalizmust harangoztak be, amely a haveli antipolitikus politika eszméit viszi be a politikába. Nehéz már elképzelni is, de komoly emberek hittek abban, hogy a szabad civil társadalom majd eligazgatja önmagát. Egyesületek és alapítványok, társaságok és szakmai szervezetek szökkennek szárba, amelyek hitelesen képviselik a különféle társadalmi csoportok értékeit és érdekeit, míg végül a politikai elit manipulációit egyszer s mindenkorra körbekeríti a civil kontroll. Ahogy ezt leírom, mentegetőző arcot vágok, mert igyekszem felidézni a magyar közéletben szerepet játszó civil szervezeteket, és mindjárt megjelenik előttem az MTV nagykuratóriuma, a házi használatú alapítványok rendszere, valamint az egyházként bejegyzett obskúrus szellemi egyletek listája, nem beszélve arról a kifejezetten nemes ügyet szolgáló alapítványról, amely osztódással szaporodik, de minden utód ugyanazt a címlistát használja pénzgyűjtéshez.
Az ezredfordulóra szellemi fejlődésünk persze túlhaladta a gyermeki idealizmus stádiumát, és jobb híján bőségesen áradó cinizmussal kárpótoljuk magunkat. Nem hittem volna, hogy ifjúságom bölcsészködéből egyszer újra kiemelkedik Jean-Francois Lyotard (tudják, a francia, aki a posztmodernizmust feltalálta), és világos, egyszerű szavakkal fordul felém: "épülj be, vagy tarts be a rendszernek, ahol lehet, ha egy kicsit jobban akarod érezni magad - megváltoztatni úgyse tudod". Úgy látom, hogy - bár aligha olvassák - a '68 utáni kiábrándulásnak ez a dokumentuma tökéletesen leírja nemcsak a jelenlegi harmincasok-negyvenesek világképét, hanem (ami ijesztőbb) a mai húszévesekét is. Bármilyen bájos is a franciák filozofikus cinizmusa, valójában más korszakban élünk már, egy kiábrándulás utáni korban, csak rá kellene ébrednünk. A felébredésnek, és az ezzel járó szellemi izgalmaknak az ígérete - egy újfajta civil társadalomé, amely meg tudja fogalmazni az életeszményeit, és elég szabadnak és öntudatosnak érzi magát ahhoz, hogy ne kívánja a hazugságot -, azt hiszem, ez az, amit a legjobban szeretek most Magyarországon.
English citation: http://www.signandsight.com/features/869.html
Have the dreams of 1989 dissipated forever? The young author Eszter Babarczy compares the disillusionment after 1968 in Western Europe with Hungarians' attitude today. "The democratic opposition movement of the 1980s fought in the name of civilian society, the Helsinki human rights convention and social solidarity. Its legacy was a heap of beautiful illusions. Amidst the euphoria after the fall of communism, historians and political scientists talked of the new liberalism which would infect politicians with the anti-policies of the likes of Vaclav Havel. Today it's difficult to imagine that prominent intellectuals seriously thought at the time that free civil society could govern itself."
