Miért nem léptem ki az Írószövetségből?
Ezen elmélkedem, amikor március idusán másodszor is megkapom író-barátaimtól a körlevelet, amelyet alá lehetne írni, kilépési szándékkal. Máris tudom, hogy nem fogom aláírni, mert szeretném megírni ezt a cikket arról, hogy miért nem írtam alá elsőre. A cikket, amelyben egyben megmagyarázom, miért nem írtam alá a Teleki-szobor ellen tiltakozó felhívást sem, aminthogy nem fogom aláírni (az előre látható) tiltakozó levelet Wass Albert szobra ellen sem. Ha megírtam ezt a cikkecskét, utána már ki is léphetek, noha tulajdonképpen jobban tetszene, ha kizárnának.
Az Írószövetség a rendszerváltás után minden érdemi funkcióját elvesztette: erőfeszítései arra korlátozódnak, hogy a saját működéséhez szükséges tőkét kiimádkozza a mindenkori kulturális kormányzatból. Kétségtelen, hogy néhány ember megél belőle, mások pedig örömmel veszik, hogy tagjai egyáltalán valaminek, aminek révén írónak tekinthetik magukat, s a hagyományos fröccsök mellett busonghatnak a büfében az irodalom hanyatlásán vagy akár a magyar nép elkorcsosulásán. Az italozás, a busongás, az összeborulás, a mennyeket fenyegető dörgő szónoklat félig elázott állapotban, megértő barátok hümmögésétől kísérve – ez a Magyar Írószövetség tradicionális kultúrája.
Egyszóval, a Magyar Írószövetség nem oszt, nem szoroz. Nincs jelentősége. Mégis, vagy éppen ezért, abban biztos vagyok, hogy nem szeretnék úgy kilépni, ahogyan barátaim teszik most. Mégpedig a következő okból: képtelen vagyok komolyan venni Döbrentei Kornélt. Döbrentei Kornél a közepesnél gyengébb szinten (de amatőröknél komolyabban) műveli azt, amit a különféle tehetségű magyar írók mindig is nagy örömmel műveltek: busong, hörög, fenekedik, nőzik, Istent hívja, s szidja a magyar sorsot meg annak megrontóit, aztán kiront a politika síkjára, hogy önmagát feltehetőleg Petőfinek képzelve kacskaringós szónoklattal izzítsa néhányszáz fős népét. Hogy ő ezt éppen némi antiszemita ízzel teszi, az sem példátlan a magyar irodalomban.
Döbrentei Kornél: senki, az alternatív Kossuth-díjával együtt. Pontosabban, senki volt – míg barátaim fel nem hívták rá tiltakozásukkal a figyelmet. Most már Valaki. A magyar írónak hagyományosan legkedvesebb ajándékot kapta: üldözött Vátesznek érezheti magát, és végre ott van a nép is (na jó, egy fél nép), amelynek szónokolhat, hiszen az egyesült jobboldal hörrent fel érdekében. Igaz, hogy amikor szónokolni fog, az egyesült jobboldal azt meglehetős rémülettel hallgatja majd, de ez már legyen az ő bajuk.
Döbrentei Kornél: senki, aki valakivé lett. Ez éppen nekem nem fáj: annyi senkiből lesz itt valaki, miért éppen belőle ne lenne. Ami fáj, az egészen más. Az fáj, hogy húsom-vérem árán, lelkem árán csináltak belőle barátaim valakit.
Hogyan jut eszébe bárkinek, hogy egy senki-író ostoba hőzöngéseire hivatkozva ismét előhúzza a régi jó rémületet, antiszemitára és nem-antiszemitára ossza a magyarokat, és azt állítsa, hogy ez mindennél fontosabb? Miféle feldolgozatlan trauma, miféle tisztázatlan identitás, miféle politikai játszma? Mi hitetheti el velünk, hogy országos jelentőségű ügy egy jelentéktelen és frusztrált ember mindannyiunk által untig ismert panelekből építkező szónoklata?
Tudom én, hogy mi: olyan játék, amelynek nagyon is erős a vonzása. A szabályok egyszerűek, a tét a létezés illúziója, néhány ügyesebb játékos számára pedig a politikai befolyásszerzés. Állíts fakeresztet karácsonykor, s lesd, mikor szól valaki durvát, aki elég buta, vagy éppen elég részeg ahhoz, hogy bedőljön a provokációnak. Csinálj belőle országos ügyet, nemzeti fenyegetést: első lépés. A Jobbik és Lovas István máris azt képzelheti, hogy létezik. Aztán szónokolj a veszélyről, hogy legyen ellenséged. Szítsad a tüzet. És úgy érezheted, mintha léteznél. Aztán háborodj fel, adj ki kommünikét, tiltakozz: megint a létezés kellemes illúziója.
Miközben pedig a létezés kellemes illúzióját élvezzük, el is hitetjük mindenki mással, hogy ez az igazi fontos ügy, a mi létezésünk (felháborodásunk és gyűlölködésünk) a legmagasabb szintű létezés. És íme, megszólal mindenki, aki számít, politikai erők kapják fel a szálat, hogy a félelemre és a gyűlöletre építve híveket toborozzanak. Lassan-lassan aztán még az emberek is elhiszik, hogy Döbrentei Kornél valaki, s aszerint kell pártot választaniuk, hogy szeretik-e Őt, a Váteszt, vagy éppen utálják. Visszaértünk a Demokratikus Charta idejébe: csak éppen ami akkor hihető és lényeges volt, az most már teljességgel hihetetlen, s ezért másodlagos jelentőségű, afféle maradvány-jelenség, bárki józan ember szemében.
A politikai világ persze ilyen, minek is tagadnánk: maradvány-félelmekre és sértettségre építve próbál híveket toborozni, ha amúgy semmi nem jut eszébe. Az ugyan nehezen elképzelhető, hogy az antiszemitizmus valaha jelentős politikai erő lesz Magyarországon, amely az Európai Unió és a Nato tagja, mondhatni kizárt, hogy valaha jogi diszkrimináció érjen bárkit egy valamikori zsidó ős folytán, de ezt az ijesztgetős játékot azért lehet a végtelenségig játszani, hiszen a félelmet megörököltük és tovább is örökíthetjük.
Hadd tiltakozzam még egyszer mégis a gyerekem és a gyerekem gyerekei nevében, akik még meg sem születtek. Ne az ő húsukat-vérüket-lelküket tessék ehhez a játékhoz használni. Ne védje meg őt senki egy nem létező veszélytől olyan eszközzel, amely elidegeníti barátaitól, gyanakvást és gyűlöletet ró rá örökségként és nem engedi, hogy boldog legyen Magyarországon. Volna egy alternatíva, a nevetés. Döbrentei Kornél tökéletesen nevetséges. Miért olyan nehéz ezt megérteni?
