Hová forduljon az ember, ha legalább egy becsületes „nem tudom”-ot szeretne? Kommunikálnak, kommunikálnak, kommunikálnak – én pedig legszívesebben bedugnám már a fülem, mert ha jól csinálják, az zavar, ha rosszul, akkor az. Körülnéz az ember baráti társaságban, szürke és szomorú arcokat lát. Micsoda balfék kormány! Micsoda borzalmas ellenzék! Milyen ország ez? Ki vagyok én ezek után? Itt már csak a gőzös fejű húszévesek és a rettegő vagy sértődött öregek számára készül politikai menü.
A magyar politikai elit az utóbbi két ciklusban legalább egy tekintetben szorosan felzárkózott a civilizált világhoz. Nálunk is politikai dogma lett a „jó kommunikáció” hatalmába vetett hit. A „jó kommunikáció” politikai eszköze a tőlünk nyugatra eső liberális demokráciákban fokozatosan hódította meg a politizálás birodalmát, ahogy a második világháború utáni időszakban kialakult a tömegszórakoztatásnak és a tömegdemokráciának az a vegyüléke, amelyben a politikai tétek egyre jelentéktelenebbnek tűnnek.
A politika és a szórakoztatóipar – és természetesen közös nevezőjük, a marketing – afféle identitás-szolgáltató mechanizmussá vált. A televízió adja az arcokat és a kulturális mintákat, a politika pedig a retorikát és a szimbolikus ügyeket. A közönség különböző szegmensei szépen vesznek maguknak egy nekik tetsző, vagy a szüleiktől örökölt morzsákhoz valamiképpen illeszkedő identitást a politikai és a szórakoztatóipari piacon. Ha nincs komoly tétje a politikai döntéseknek, akkor a politikai érzelmek döntenek, az identitás, amelyet a politika nyújthat. A politikai áru a jóleső tudat, hogy drukkerek vagyunk, s ezért vagyunk valakik. A versenysport lényegesen sikeresebb e területen, a hímnemű közönség körében biztosan. De éppen ez a modern demokratikus politika fő problémája: nem elég versenyképes az áruja az érzelmi piacon, s ezért „populizmusra” kényszerül.
A demokrácia és a retorika kapcsolata nem újdonság persze. A jó Tacitus írta borongva – a római császárkor aranyozott éveiben --, hogy a retorika, az érzelmek, a hatás művészete, csak a demokráciában virulhat. Autokrata rendszerben rendeletek vannak, s udvari művészet – a nép elcsábításának eszköze pedig a háború és/vagy a cirkusz, nem a példátlan ékesszólás. A politikai ékesszólás görög-római formája sem mentes a demagógiától persze, de a nép nagy része nem lévén szavazati tényező, a demagógok inkább csak a mindenkori önigazgató politikai elittel szemben uszítottak (természetesen felelőtlen ígéretekkel és elképesztő vádakkal, elvégre úgy lehet a legjobban csinálni az ilyesmit). Ha az ékesszólót hazugságon érték, ha logikai gubancra találtak az érvelésében élelmes ellenfelei, akkor az ékesszóló megbukott. A biztos kivezető út ebből a dilemmából az, és erre biztos kézzel rátalálnak a mindenkori ékesszólók és beszédírók, ha lehetőleg sem konkrét állítást, sem logikailag értelmezhető érvet nem tartalmaz a beszéd: akkor nincs min megbukni. De az ékesszólók valamikori közönsége az olyan beszédet, amelyben nincs se állítás, se logika, nem becsülte sokra. Hja, akkoriban még volt ideje gondolkodni a polgárnak, s kellően érett kora előtt nem is engedték az ilyen izgalmak közelébe.
Magyarországon hármas örökségünk van. Az egykori pártállam autokrata-bürokrata stílusa, az egykori ellenzék virágos-utopikus szépetmondása és morális sokatakarása, és néhány lelkesült, idealista és véres forradalmi szó. A tömegszórakoztatás eszközeit olyan emberek vették kezükbe, akik a fenti hagyományok valamelyikében nevelkedtek. Magyarországon a politikai beszéd ezért sosem volt igazán felelős beszéd, nem volt fontos, hogy tényeket és logikát tartalmazzon. Hogy miről szóljon akkor, ha nem tényekről és nem helyzetekben alkalmazható érvekről, az csak az utóbbi nyolc évben alakult ki, de az előző kormány alatt hihetetlen sebességgel érte el azokat az identitáspolitikai csúcsokat (vagy, tényeket és logikát igénylő szem számára: mélypontokat), amelyeket egy szkeptikus Európa nem is ismer. Csak a birodalmi öntudatú államokban, az Egyesült Államokban és Oroszországban, és az egykori elnyomott-felosztott-mesterségesen teremtett kelet-európai nemzetállamokban tűnik elfogadhatónak és adekvátnak az érzelmek és félelmek, a gyűlöletek és a lelkesült jövőképek halmozása.
A magyar politikai egyetlen gigantikus bulvárlap. Arcok, ruhák, meztelenségek; szenny, bűn, ragyogás, pénz, árulás, félelem és hatalom. Aki ismeri a bulvársajtó mechanizmusait, tudja, hogyan készül itt a hír. Milyen minimális energiabefektetéssel lehet mindig ugyanazt adni mindig kicsit más köntösben, mindig ugyanazokat az arcokat, mindig ugyanazokat az eseményeket kommentálni, de mintha újdonság volna. A bulvár kiváló üzlet, és az emberek szeretik, nem terheli meg az emésztésüket. A bulvár puszta blöff: semmi sem igazi, minden fel van fújva és be van aranyozva, nem csak a hölgyek keble -- de ezt szeretjük benne.
Amikor a politikai identitás-vásárrá lesz, az identitás-vásár pedig bulvárrá, akkor a politika és a blöff szorosan összefonódik. Persze, a politikában mindig is fontos volt a blöff. A szabadság és a blöff – újabb dolog, amire nem készültünk fel a „szocializmus” éveiben – szükségképpen együttjár. Épp olyan szükségszerű ez, mint az, hogy elnyomás idején megjelenik a hatalmaskodó házmester és a hatalmával visszaélő eladó.
A jelenlegi kormány nem tudja, milyen identitást kínáljon, a szórakoztatóipari eszközökhöz nem nagyon ért, blöffölni pedig rosszul blöfföl (mint láthattuk a forint esetében). Ebből a helyzetből ered sokak rosszkedve, azoké, akik a múlt választáson a jelenlegi kormányra szavaztak. Mintha elhinnénk, hogy egy politikai szavazat tényleg identitás, méghozzá olyan, amelyet passzív befogadóként kell elviselnünk, abban a formában, ahogyan azt a sors (a hatalmon lévők és ellenzékük, akik ebben az értelemben szintén hatalmon vannak) ránk mérte. A rossz közérzet kellemetlen dolog. De sokkal aggasztóbb az, amire utal: hogy a tényeket és érveket kedvelők, a bulvárpolitika elutasítói, mintegy feladták a harcot, és hagyják, hogy ügyes vagy ügyetlen szórakoztatóipari mesterek próbáljanak csinálni valami „eladhatót” politika címén. Ha ez a szórakoztatóipari mestereknek nem sikerül, mert ügyetlenek, vagy mert reménytelenül rossz az alapanyag (vajon a jelenlegi kormány esetében melyikről van szó?), akkor mintha elfogadnánk, hogy nem maradt más identitás, mint amit a másik politikai szereplő kínál (szintén elég hagymázas formában). Mintha elfogadnánk, hogy ha nem vagyunk bulvárszinten mozgósítható drukkerek, akkor nincs is identitásunk.
Ez pedig azzal jár, hogy nem gondolkodunk és nem beszélünk tényekről. Ez aztán igazán aggasztó. A szimbolikus ügyek és a sárdobálás mögött eltűnnek a valódi kérdések. Az írástudók – ha éppen valaki magára veszi, hát örülök --, lemondanak arról, hogy kiköveteljék az érdemi vitát érdemi kérdésekről. A tényeket és a logikát kedvelő emberek nem kapnak szellemi táplálékot a sajtótól, mely kényszeresen politizál – a két változat az ügyetlen identitás-politika és a hatékony bulvárpolitika --, de nem közöl tényt, nem alakít és nem ütköztet álláspontokat.
Így megyünk be Európába? Amikor Európán belül folyik majd az Európa-ellenesség és Európa-pártiság szimbolikus harca, vagy az antiszemitizmus rémét fogjuk még évtizedekig naponta idézgetni, miközben továbbra sem tudunk meg semmit semmi lényegesről, akkor érkezünk el a végső, tökéletes ostobaságig. Akkor feladjuk, újságírók, publicisták, szavazók és olvasók, a politikai érettség iránti igényünket. Azon a ponton nyugodtan meg is szűnhet a magyar politikai újságírás, mert több érdemi információ a mindennapjainkról nem nyújt majd, mint egy Claudia Schiffer magánéletéről szóló cikk – viszont sokkal kellemetlenebb identitásokat kínál. Hát nem szebb arról álmodozni, hogy mitől lesz a combunk és/vagy a nyakunk olyan hosszú, mint Schiffernek, illetve vagyonunk és/vagy presztízsünk akkora, mint az ő hites urának?
