Mindenkinek a maga keresztje
Árvíz ide vagy oda, augusztus 20-án a köztársasági elnök a menetrendnek megfelelően idén is átadta A Magyar Köztársasági Érdemrend különféle keresztjeit a különféle felterjesztett kiválóságoknak a Parlamentben. Egy felterjesztett kiválóság kivételével - ügyéről már hallhatott a kedves olvasó. Hogy jól tette-e a köztársasági elnök, amikor Horn Gyula volt miniszterelnök neve hallatán besokallt, most nem kívánom firtatni. Egy magyar kormányfő - Antall József 1993-ban - megkapta már a magyar állami kitüntetés legmagasabb fokozatát, de kormányfő és kormányfő közt is van különbség. Hogy más ne mondjunk: Antall József 1993-ban halálos beteg volt. Félre is ezzel. A magyar kitüntetések 1990 utáni rendszerének sarkallatos pontja aligha az, hogy Horn Gyula plebejus lényét és pártállami múltját beveszi-e a köztársasági elnök gyomra, s hogy Medgyessy Péter miniszterelnök részéről bölcsességre vallott-e eme gesztus az egykori főnök iránt. Elvégre a minisztertárs, Békesi László, a maga technokratább profiljával, megúszta a kiválóság körüli huzavonát, és hát kinek fáj az, hogy kapott egy plecsnit?
A legkülönösebb felterjesztések - nyilván a sárga irígység beszél belőlem - nem is az egykori politikustársak, hanem a sajtó kiváló képviselőinek körében születtek.
Nem példátlan természetesen, hogy kiváló újságírókat, humoristákat, rádiós és televíziós személyiségeket lovaggá ütnek, felvesznek a becsületrendbe, netán állami kitüntetést vágnak hozzájuk (minő meglepetés: a németek is érdemkeresztnek hívják a maguk magas állami kitüntetését). Ha azonban keresztezzük a francia rendszert a némettel, ahogy az új magyar állami kitüntetések esetében történt, akkor igen furcsa eredményre juthatunk. A kétféle kitüntetésfilozófia így előhozott rosszabbik vonásai (elitizmus és vállveregetés) különös elegyét adják a marcipános-habos cikinek és az ön- és közveszélyes demoralizálódásnak.
A francia rendszer szerint (amelyet még Napóleon talált ki és de Gaulle tökéletesített, így némileg militarisztikus), a kitüntetettek egy elit rendbe tartoznak (amelyen belül lényegesek a fokozatok és a rangok, s amelynek feje mindig az államfő), és bizonyos morális és viselkedési normák várhatók el tőlük a kitüntetettség fejében. Ez a szisztéma egy lovagrend vagy egy szabadkőműves páholy zártságával vetekszik: ide nem lehet csak úgy jelentkezni, vagy beajánlani valakit, se civil, se szakmai alapon: az állam dönt, az állam ítéli meg, hogy ki szolgálja a közt, és hogyan. Aztán lehet a sajtóban tiltakozni, ha nem tetszik a dolog. Csakhogy ha egyszer valakit kitüntettek: azontúl noblesse oblige. A kitüntetett becsülje meg magát, és legyen minden tekintetben példamutató férfiú vagy hölgyemény, különben kap a fejére a "rend" fensőbbségétől: és a rend bizony politikai nézettől függetlenül mindig egyetlen rendként működik: jobboldali és baloldali kiválóságra ugyanazon normák vonatkoznak, ugyanazon szervezeten belül. A francia becsületrendnek nemcsak becsülete, de erkölcse is van, amelynek megsértése büntetéssel jár - legalábbis elvben. Magyarországon ilyesmiről aligha beszélhetünk.
A német és a brit rendszer a demokratikusabb változatot honosította meg: előnyben részesíti a humanitárius tetteket vagy a közösségnek tett szolgálatot az állam dicsőségével szemben, és az állami fennhéjázásról is lemondva kikéri polgárai véleményét: bárki felterjeszthető, megfelelő indokokkal és referenciákkal, a köz érdekében végzett bármely nagyszerű munkáért. A beterjesztés persze nem garancia arra, hogy az illető kap is valamit: de a díjosztók megvizsgálják az érdemet, igyekeznek felfedezni a politikai elit számára nem látható kiválóságot, közösségi érdemet. Még mielőtt azt hinnék, hogy a németek megint mintagyerekek akarnak lenni: az angol monarcha - esetünkben királynő - úgyszintén lemondott azon jogáról, hogy maga jelölje ki a kitüntetésre érdemeseket, de a brit kormány sem tartja fenn magának a jogot erre: az ajánló lap a külön erre a célra létrehozott oldalról éppúgy letölthető, s postázható a külön erre a célra létrehozott hivatalba, ahogyan a Német Köztársaságban is. A lovaggá ütés, az állami kitüntetés afféle kedves, kellemes, felejthető, de népszerű dolog - attól még Elton Johnnak nem morális kötelessége posztszovjet országokban diszkont áron koncertet adni, vagy általában példamutatóan és nemesen viselkedni.
Magyarországon - a törvény szerint - a kitüntetősdi szigorúan állami elitbiznisz, de bármiféle morál, kötelezettség vagy példamutató magatartásra való intés nélkül. Afféle hivatali ügy: a szakminiszterek a kormányfő elé terjesztenek, a kormányfő javasol, a köztársasági elnök pedig szépen átadja, ahogy kell. Hogy minek alapján, kinek - ezt eldönti a kormány. A polgárok ebbe nem szólhatnak bele -- még az esélytelenek nyugalmával sem. A közéletben mutatkozó kiválóság a jelek szerint nem rájuk tartozik.
Magyarországon az eddigi kitüntetési politika szerint a “köz” szolgálata eme magas ("köztársasági érdemrend") szinten a legritkább esetben jelent közösségi, humanitárius munkát, példamutató önfeláldozást vagy akár egyszerű szakmai tartást. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a pártkassza feltöltőjének apukáját és az egykori pártbeli vagy munkahelyi havert egyforma valószínűséggel tüntetik ki, míg a maradék néhány hely azoknak jut, akiket úgy általában ki szoktak tüntetni, minden második kormány alatt. Lehet, hogy megjelenik a listán néhány kiemelkedő szakmai teljesítmény, önfeláldozó élet, közösségépítő munka is, néhány új ember, új név, újfajta példamutató vagy nagyszerű teljesítmény, amelyre éppen egy ilyen kitüntetésnek kéne felhívnia a figyelmet -- de ezt a többi közt már biztos nem veszi észre senki. A magyar kitüntetések nem arra szolgálnak, hogy kiemeljék és fénybe vonják az árnyékban önzetlenül vagy kiválóan munkálkodókat, a fiatal tehetségeket, a méltatlanul elfelejtett szakmai pályákat.
Egyszóval: nyugodjunk bele, hogy errefelé nagyjából akárkit kitüntetnek. Persze, hogy néha becsúszik egy-egy gikszer. Nem is szoktam már odafigyelni - utoljára 199*-ben csodálkoztam ilyen nagyot, amikor jeles emberek egyik listájára valahogy felkerült egy kiváló pszichiáter, aki mellékállásban súlyosan antiszemita röplapok terjesztésével foglalkozott. Az se tűnt volna fel, ha véletlenül nem éppen aznap landol egy szívhezszólóan fajvédő levélke a levelesládámban, amikor a kitüntetettek névsorát nyilvánosságra hozták.
De ezen a tegnapi, viharosan szép augusztusi napon, mivel nem rezegetette ablakaimat és ijesztgette macskáimat a népi örömforrás, leverte nálam a lista a lécet. Nem Békesi, nem Horn: hanem Farkasházy, meg Selmeczi, meg Trunkó, meg Gálvölgyi. A Hócipő és a 7i7-es. Meg Mészáros, meg Bolgár György. A szoclib oldal bajnokai és mártírjai. Ugyan melyik minisztérium volt szakmailag illetékes ügyükben, hogy egyértelműen megállapítást nyert: jól szolgálták a közt?
Mivel szakminisztérium e tárgyban nem létezik, csak a minisztériumok, illetve a miniszterelnökség PR-osztályára és sajtófigyelő-szolgálatára tudok gondolni. Netán a megfelelő pártéra. Hacsak nem kézileg mazsolázza az arra érdemeseket a miniszterelnöki titkárság.
A sajtó minősítése nem a mindenkori kormány feladata. Ez inkább fordítva helyes.
Félreértés ne essék. Nem a nevezetekkel, vagy tevékenységükkel van baj. Nevezettek olyanok, amilyenek, hol jók, hol rosszak, hosszú ideje ténykednek a maguk területén, és voltak és lesznek ragyogó pillanataik. Tevékenységük jogállami keretek közé illő, szórakoztató célú vagy felvilágosítónak szánt munkavégzés.
De ezért ne tessék kitüntetni államilag, miniszterelnökileg egy sajtómunkást - még akkor se, ha mindig vicces vagy mindig okosakat mond, amennyiben nála ez munkaköri követelmény. Ezzel ugyanis a sajtó szabadságát és erkölcsét gyilkolja az állam, kitüntetés formájában (ahogy tette ezt már az előző kormány alatt is).
Ne tessék kitüntetni senkit azért, mert - hm - a megfelelő oldalt zengte a megfelelő időben. Ezzel végképp korrumpálódik a sajtó, amelyet amúgy is szívesen vádolnak meg az éppen elégedetlenek azzal, hogy megvásárolható bértollnokokkal van teli.
Ha egy adott politikai vélemény képviselete nem jár veszéllyel, s nem követel különösebb hősiességet vagy áldozatot, akkor nem mondhatjuk, hogy önmagában érdem: egy demokráciában nem érdem sem jobboldalinak lenni, sem liberálisnak lenni, sem baloldalinak lenni. A politikai vélemény ugyanis a demokrácia velejárója, ennek kifejezésére pedig többek közt a sajtó szolgál.
Ez ugye -- evidencia. Hiszen ha egy újságíró, publicista vagy humorista a véleményének politikai színezete szerint minősül a köz jó vagy kevésbé jó szolgájának, az a szakmai morál és a független tájékoztatás eszményének halála. Idén is sikerült tehát a Parlament Kupolacsarnokában eltemetni a szabadság, a függetlenség, az öntudatos polgár, a felvilágosult ember értékeit.
Ha az evidencia mégsem evidens, ha a sajtószabadság és az államilag kitüntetett vélemény közti összeférhetetlenség nem nyilvánvaló, az annyira gáz, hogy őszintén együttérzek a kitüntetettekkel. Most biztos nagyon-nagyon szégyellik magukat függetlenségük és hitelességük eme megnyirbálása miatt.
