Szeret Ön félni?
Kinézek az ablakon. Eltűnt a hatalmas magyar zászló, amely eddig az egyik erkélyt díszítette átellenben.
Félnek? Mitől?
A választások előtt Kövér László mondta, amit mondott, Kovács László pedig arra tett ismételt utalást, hogy a mostani kormánypárt fel akarja koncolni ellenfeleit.
Ez elég ijesztő volt, de legalább némiképp vicces.
A magyar sajtón keresztül Szili Katalin arról tudósít, hogy a Miniszterelnöki Hivatal egy munkatársa rémhírterjesztésre szólítja fel a „hazafias” szavazókat.
Ez szintén nagyon ijesztő és még csak nem is mulatságos.
Orbán Viktor vesztésre álló magyar miniszterelnök lángolószemű kokárdás húszévesek és hetvenévesek permanens forrongásának szenteli a magyar köztereket a következő hetekben – hátha mégse veszít. Felszólítja a „magyarokat”, hogy „legyenek ott”, hogy „védjék meg a hont”, hogy „küzdjenek családjukért”.
Ez még ijesztőbb.
Kezdek most már félni attól, hogy mások félnek.
Első sóhajom a választási eredmények hallatán a megkönnyebbülésé volt: a magyar nép érett és felelős, választott, és kinyilvánította, hogy nem szereti sem a szélsőséget, sem a hatalmi arroganciát.
Második sóhajom a rémületé: Csurkát kibuktattuk a parlamentből, de a szelleme megfertőzte a fél országot.
Annak, aki igényt tart szavazatomra a második fordulóban, el kell hitetnie velem, hogy legalább némi elmozdulás várható – egy normális ország irányában. Nevezzük normális országnak az olyan országot, amelyben a polgárok érzelmi élete nem függvénye annak, hogy éppen ki kormányoz.
A szemközti erkélyre nézek, zárkózottan hallgat. Mindenesetre a következő szózatot intézem hozzá:
„Kedves Hölgyem/Uram!
Ön más politikai erőt favorizál, mint én. Felteszem, az ízlése is más, ahogyan eltérő lehet életkorunk, hajunk és szemünk színe, családi állapotunk és értékrendszerünk.
Ön eddig többségben hihette magát. Ez Önnek kellemes érzés volt. Nekem kellemetlen, megvallom, mert túlzottan gyakorta éreztették velem, azok, akik többségben hitték magukat, hogy a többségnek mindig igaza van, és a győztes mindent visz.
Most én hihetem magam enyhe többségben (noha csak a tekintetben, hogy a jelen kormánynak velem együtt mások is figyelmeztető üzenetet küldtek). Ez nekem kellemes érzés, Önnek pedig, a szakirodalom, valamint az Ön zászlóeltávolítási akciója alapján ítélve, kellemetlen.
Ön azt képzelheti, hogy most el kell rejtenie politikai nézeteit. Ön azt képzelheti, hogy ha eddig a jelenlegi kormány ellenfeleit szekálták a közszolgálatban, és a jelenlegi kormány barátai kapták az összes autópálya-pénzt és az összes Uránia-díszpáholyt, akkor most majd fordítva lesz, sőt.
Ön kellemetlennek találja a gondolatot, hogy mindennapi életébe esetleg beavatkozhat egy Ön által nem favorizált politikai erő, amely e sajnálatos kokárdázás folytán tudatában lehet annak, hogy Ön nem favorizálja.
Így Ön most azt gondolja, jobban teszi, ha az emlékét is eltörli ennek a nagyszabásúan felkokárdázott erkélynek, bár készenlétben tartja a lobogót arra a nem nagyon valószínű esetre, ha a jelenlegi kormánypárt mégis győzne.
Felhívom rá a figyelmét, hogy ebben – hogy ti. milyen beavatkozás kellemes nekünk és mi nem az – mi emberek általában és alapvetően igen hasonlítunk egymásra. Felteszem, hasonlítunk abban is, hogy szeretjük a tavaszt, örülünk az első rügyeknek, kínosan érint, ha nem tudjuk kifizetni a villanyszámlát, alapvetően szeretnénk boldogok lenni, és elvárnánk, hogy emberi méltóságunkat mindig tiszteletben tartsák.
Ezt illetően sem Ön, sem én nem vagyunk kisebbségben – mondhatni, a túlnyomó többséghez tartozunk, és ennek megállapításához nem kell még a közvéleménykutató intézetek drága idejét sem rabolnunk.
A kormány (a mindenkori) hozzánk, valamint ezen elementáris emberi vágyhoz képest permanensen kisebbségben van, és bármekkora hatalmat tettünk is a kezébe egy időre, joggal cidrizik, hogy el fogjuk venni tőle, ha kellemetlen élményeinket szaporítja.
Szerencsére egy demokratikus és szabad országban élünk. Emlékeztetem Önt is arra, amire magamat is emlékeztetnem kell: hogy Magyarország ilyen ország, éppen most választottuk le általánosan, titkosan és szabadon meglehetősen arrogánsnak bizonyuló kormányunkat. Egy viszonylag demokratikus és viszonylag szabad országban egy közepesen átlagos választónak (értsd: nem cégvagyoneltűntető, országpénzelherdáló, klientúrafejő, nemzetiintézetfőszékébenülő választónak) egyáltalán nincs félnivalója.
A közepesen átlagos választó nem lóra tesz vagy nagybani rulettet játszik, hogy bukjon rajta. Jogait nem a kormánytól kapja, hanem az alkotmánytól, fizetését sem a kormánytól kapja, hanem a munkaadójától vagy a megrendelőjétől, és ha esetleg állami megrendelésre vagy támogatásra vágyik, azt jogszabály és érdem szerint kapja vagy nem kapja meg.
A közepesen átlagos választópolgár (=többség) bármilyen kormány mellett remekül érezheti magát, ha az hagyja, hogy tegye a dolgát (és nem üt be egy gazdasági világválság).
Mindebből elsősorban az következik, hogy ha a közepesen átlagos választó mégis úgy érzi, van neki komoly félni- és vesztenivalója, akkor valami baj van a szabadsággal vagy a demokráciával.
Különféle jelek arra utalnak, hogy honunkban a polgárok jelentős része úgy érzi, van félnivalója egy kormányváltás esetén, és ezen téves érzést örömmel erősítik benne azok, akiknek valóban van félni- és vesztenivalójuk.
Ez nem ad okot örömre, arra utal, hogy nincs rendben nálunk a szabadság és a demokrácia, s a kormány, mely e kettő karbantartására hivatott, nem végzi megfelelően a dolgát.
Ha pedig így van, akkor Ön is beláthatja, éppen ideje volna leváltani a kormányt.
P.S. 1. Akar Ön félni? Én nem akarok. Nekem elegem van belőle.
P.S. 2. Ami pedig a kormányt illeti, ne aggódjon, a következőt is le fogjuk váltani.”
