November közepétől december közepéig az ÉS publicisztikája nagyrészt Tar Sándor magyar íróval és az ő egykori ügynök-voltával foglalkozott. Mivel a kérdés tényszerű része kellően tisztázottnak tűnik, a magyar publicisták színe-java az ügy erkölcsi tanulságait próbálta feltárni.
Megpróbálom itt felsorolni a felmerülő kérdéseket.
Mennyire volt ez csúnya dolog Tar Sándor részéről, és vajon mi a legmegfelelőbb magyar kifejezés akkori és jelenlegi erkölcsi állapotának leírására?
Menti-e Tar Sándort, hogy debreceni proli és emellett kezdő író volt?
Menti-e, hogy jó író?
Menti-e, hogy levelet írt?
Mentené-e, ha a felkínáltnál megfelelőbb mértékben töredelmes és hiteles levelet produkál?
Jól tette-e Berkovits György, hogy, két év töprengés után, nyilvánosságra hozta Tar két jelentését és megnevezte a Hajdú fedőnév mögött bújkáló árulót, ily módon kirobbantva az ügyet?
Jól tette-e Kenedi János, akiről Tar jelentéseit írta, hogy a nagy nyilvánosság előtt, érzelmesen megbocsátott neki?
Jól tette-e Kenedi, hogy Tart inkább áldozatnak, mint árulónak nevezte?
Szabad-e Eörsi Istvánnak szimbolice vagy konkrétan leköpnie Tart?
Szabad-e Eörsi Istvánnak azt mondani, hogy az állambiztonságiak csak a dolgukat tették?
A Dunába dobjuk-e az ügynökdossziékat, hozzuk őket nyilvánosságra, vagy folytassuk azt, ami eddig volt, vagyis az iratok esetleges és részleges kiadását azon személyeknek, akik ezt kérik?
És végül, ez a kedvenc kérdésem egyébként, javult-e általános erkölcsi színvonalunk, szereztünk-e erkölcsi jópontokat azáltal, hogy írtuk és olvastuk ezt a vitát?
Azon tűnődöm, mire vonatkoznak ezek a kérdések. Miféle ügy ez az ügy, kinek az ügye? Nem az én ügyem, annyi biztos. Szégyellenem kell-e magamat ezért, ezen tűnődöm. Tar Sándor nyolcvanas évekbeli botlását (vagy bűnét, még ezt sem tudom eldönteni) kell-e erkölcsi értékeim mércéjének tekintenem? A Tar Sándor-féle ügyek mutatják-e meg, magyarázzák-e el nekünk, mint Ungváry Rudolf mondja, hogy mi az emberi személyiség, a tartás, a morál? Ezt a vitát kell-e folytatnunk még, hogy végre kitisztuljon Magyarország felett az ég, és megtudjuk, mi a jó és mi a rossz?
Felteszem magamnak a kérdést: besúgnám-e barátomat és pártfogómat? Nehezen tudom elképzelni a helyzetet. Nehezen tudom elképzelni még a belügy tisztet is, aki kedvesen? vagy morcan? vagy, mint mesélni szokták, az egyik így, a másik úgy, nekem szegezi a kérdést, hogy ugyebár én is tisztelem és szeretem a mi szocialista Magyarországunkat és ugyebár én is szeretném, ha javulnának a dolgok, márpedig azok csak akkor javulnak, ha tudjuk, hol a baj gyökere, és hát ezért igazán fontos volna, hogy az egyetemi ifjúság hiteles véleményéről képet kapjanak…
Ellenzéki környezetben nőttem fel, tehát erre fel vagyok készülve, legalábbis hallottam már ilyesmiről. Hülyének kell tettetnem magam, nyilvánvaló. Ámbátor Nádas Péter a maga Sascha Anderson cikkében azt írja, hogy még azért is szégyelli magát, hogy figyelmesen végighallgatta vallatóit. Fel kell állnom és pofán csapnom az illetőt.
Nem tudom elképzelni.
De nem nőttem én fel ellenzéki családban, hanem egy faluban nőttem fel. Nem beszéltünk arról, hogy van „hatalom”, és hogy az milyen, és miket próbál meg csinálni az emberrel. Nyilván másképpen definiáltuk az emberséget, kenyérkereset, férfiasság, bírja az italt, kisegít, ha kell – nem tudom, improvizálok. Nyilván nem arra neveltek, hogy jel legyek (csak éppen nem a Krisztusban való hitet és ennek jótékony következményeit kell feltűnően jeleznem, hanem az ellenzékiség választását, amely lehetséges, szükséges és az egyedüli morális választás), mondom nem erre neveltek, nem készítettek fel rá, hogy áttetsző legyek, és minden neurotikus nonkonformizmusomat büszkén viseljem, inkább, feltehetőleg, arra neveltek, hogy a szennyesemet ne mutogassam, mert akkor majd ujjal mutogatnak rám.
Mitől lesz szennyes a szennyes egy faluban, vagy Debrecenben a melósok közt? Fogalmam sincs, pedig érdekelne, azt hiszem, a történetből ez érdekelne a leginkább.
És akkor vajon mit mondok a belügyesnek? Nem csapom pofán, nem létezik, ahhoz egyenlőnek kéne éreznem magamat vele, márpedig aki faluról jön, az nem érzi magát egyenlőnek.
Hülyének tettetem magam, ha van annyi eszem.
Mi történt? Erre volnék kíváncsi, a történetre, de a történetre a fenti kérdések nem kérdeznek rá.
A fenti kérdések az univerzális morális tanulságokat feszegetik.
***
Mindig roppantul idegesítőnek találtam, hogy a HVG interjú-rovatának egyik sztenderd kérdése a kilencvenes évek első felében az interjúalany és a demokratikus ellenzék viszonyát firtatta. Úgy jelent meg ez a refrénszerű kérdés, mint valami hazuságvizsgáló-gép, az életpálya hitelességének tesztje, a vödör víz, amellyel Dorka elolvasztja a boszorkányt.
Aztán az utóbbi időben a kérdés elmaradni látszik. Nem foglalkoztatja már a hitelesség kérdése a HVG újságíróit? Vagy elavult a mérce?
Nem volt muszáj besúgónak lenni, mondják nekem kedvetlenül, amikor panaszkodom, hogy gyomorfordító ez a Tar-ügy. Minden bizonnyal. Mivel nekem nem volt szerencsém belügyi tiszthez soha, és kizártnak tartom, hogy lett volna besúgóm, már csak életkoromnál fogva is, e kedvetlen válasz hallatán látom megnyílni a sötét szakadékot köztem és az erkölcsi mérce között. Sose dőlhet már el, hogy jó ember vagyok-e, vagy szar alak. Lehetetlen lesz megállapítani barátaimról és utódaimról, hogy hiteles emberek-e. Van ebben valami bosszantó.
***
A demokratikus ellenzéknek történelmi érdemei vannak. Besúgóiknak tehát történelmi bűneik. Nem firtatom most, meddig terjed ezek az érdemek, és hogyan viszonyítjuk hozzájuk a bűnt. Inkább azt firtatnám, mit jelent itt a történelmi szó.
1989 óta tíz év telt el, jól meg is ünnepeltük világszerte, mint történelmi eseményt. Volt ebben némi csalás, mert 1989 valójában, legalábbis a harminc fölöttiek számára, még a közelmúlt szürke szférájába esik. A demokratikus ellenzék és a népi ellenzék számára talán a nyolcvanas évek egésze „közelmúlt”, a mai napig érvényes és eleven botrányok, bűnök, árulások, gyűlöletek ideje. Szabad-e nekem, vagy egy huszonévesnek, hátat fordítani ennek a közelmúltnak, és egyszerűen csak múltnak nevezni, amelynek ma már csak történetei vannak, és bűnei és erényei ezekbe a történetekbe vannak zárva, csak ezekben a történetekben érvényesek?
Szeretném vindikálni ezt a jogot a magam számára, mindenki számára, a jelen erkölcsi és politikai normái felől gondolkodók és vitatkozók számára. Tar Sándor ügye egy történet a múltból. A szereplők élnek ugyan, de az ügy maga ügyiratokban tárolódik, és ott szunnyadnak még egyéb hasonló ügyek.
A kérdés, hogy mit kezdjünk az ügyiratokban szunnyadó ügyekkel, nemcsak erkölcsi kérdés és nem is csak jogi kérdés, hanem annak a kérdése is, hogy mennyire tartozunk hozzá ehhez a múlthoz és történeteihez, hogy mit akarunk kezdeni velük. Az ügyiratok sorsáról zajló vitát főként a személyiségi jogok és az erkölcsi katarzis vágya közti feszültség határozta meg eddig. A vita szerint az ügyiratokkal az a baj, hogy nagyon is a jelenhez tartoznak, hozzá kellene tartozniuk, hogy a jelen mélyebb megértéséhez vagy éppen túléléséhez volna szükség nyilvánosságra hozásukra vagy éppen megsemmisítésükre.
Véleményem szerint ezek az ügyiratok a múlthoz tartoznak. Ezeken az ügyiratokon nem mérethetik meg az erkölcs, mert akkor erkölcsi pontszáma csak azoknak lesz, akik a hetvenes-nyolcvanas években besúgók vagy ellenzékiek voltak. Néhány ezer ember, talán néhány tízezer, ma már mind negyven fölött. Tar Sándor ügye a föld alól szól hozzánk, és Kenedi könnyei és Eörsi mérge mind afféle nosztalgikus utóhatások. Mint egy családi sírbolt, a túlélőkkel, akik érdemeket méltatnak és a síremlék megfelelő dimenzióit vitatják, olyan ez a vita az ÉS-ben. Ahogy innen nézem, ez a vita morbid, hullaszínű, próbálnék állást foglalni benne, fogodzót keresni, és máris úgy érzem magam, mint akire ráparancsoltak, hogy viselkedjen rendesen és sirassa meg a távoli rokont, vagy legalább legyen tisztelettel mások gyásza iránt.
Szeretnék tisztelettel lenni mások gyásza iránt. De a gyász legfennebb a gyászoló erkölcsi kultúráját gazdagítja vagy pontszámát emeli. Ebben az értelemben a gyászoló gyülekezet benső ügye. Tar Sándor föld alatti árulását szeretném a gyászoló gyülekezetre hagyni. Tar Sándor könyveit pedig megtartanám az gyászolókkal rokoni kapcsolatot nem ápoló élőknek.
Ahogy Jézus mondta volt, a halottak temessék el halottaikat. Ehhez az ügy szempontjából annyit tennék hozzá a történészek pedig írják meg a történeteiket. A történészek akkor írhatják meg történeteiket, ha hozzáférnek azon ügyiratokhoz, amelyekben ezek a történetek szunnyadnak. El kell tehát dönteni, hogy hol a múlt küszöbe, mert a történészek illetékessége ott kezdődik. Én magam nem tudnám ezt eldönteni, és őszintén remélem, hogy lesz, aki el tudja dönteni, lesz, aki végre benyújt egy törvényjavaslatot és lesz, aki azt megvizsgálja a személyiségi jogok, az erkölcsi katarzis és a morális mércék szempontjából. De a vitázóknak azt is tudniuk kellene, hogy sokak szemében a múlt történeteiről beszélnek, történetekről, amelyek mondanak ezt-azt erkölcsi mércékről meg egyebekről, de nem tartoznak hozzánk.
Lehet, hogy azok a sokak egy kicsit többet számítanak, akiknek a szemében a közelmúlt történelem, mint a kevesek, akik számára a jelen igazságainak eleven forrása. Mindenesetre a sokak egyre sokasodnak, a kevesek pedig, akik 1989-ben, amikor még többen voltak, elmulasztották egyértelműen eldönteni, mi legyen a múlttal, egyre kevesebben lesznek. És ez, az én szememben legalábbis, így is van jól.
